Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)

1932-12-18 / 42. szám

1932.

EVANOCLIKUSOK LAPJA

297

Magyarországon a szepeaiek és dobainaiak, azúkebb hazájához, a mansfeldi grófsághoz (hisz minden szeretet a közeliből indul ki), amint már a pogány könyvekben is olvashatjuk, hogy a lokálpatriotizmus már a gyermeknek is természeti sajátsága. Még haláLa előtt is fájlalja hazája akkori nyomorúságát. Különösen magasztalja az egész német nemzetet, mert azt ajándékozta meg elsőbben az isteni kegyelem az evangéliummal. „Isten azért óvja Németországot a török ellen, hogy igéje megálljon."

Hogy mennyire szivén viselte szeretett német hazája javát, életének 3 különböző éveiből eredő kijelentéséből tűnik ki. Károly császárnak a wormsi birodalmi gyűlés után azt írja: „Teljes szivemből szeretnék az egész birodalom és nemes német nemzetének ügyén a legjobban segíteni." 1524. a német városok tanácsosaihoz hasonlót ir „legjobb tanácsáról és segítségéről". 1542. Jónásnak Haliéba azt Írja: „Szivem mélyéből szeretnék Német országon, az én hazámon, mely szemem előtt pusztul, segíteni." Sajnosán látta, hogy tana, helyesebben a pápa külföldi tana ketté osztja hazáját. „Akarnám — úgymond — hogy Németország igazán egységes volna és állandó jó békéje és igaza lenne" (1543.). S 1541. Wasa Gusztáv svéd királynak, a nagy Gusztáv Adolf nagyatyjának azt írja: „Kir- felséged jó dolgot művelne, ha templomaiban a szegény, elhagyott Németországért könyörögnének."

A szeretet büszkévé teszen s így Luther is büszkén hirdeti az általa felfedezett „Deutsch Theologia” c. misztikus iratot, melynek előszavában azt írja: „Hálát adok Istenemnek, hogy németül hallom őt és benne megtalálom azt, amit semmiféle latin, görög, vagy héber nyelven ne.n találtam. Adja Isten, hogy ez a könyvecske terjedjen, amelyből ki fog tűnni, hogy a német theológuaoh kétségtelenül a legjobb theológusok." örül Tauber újabb kiadásán, amiből „Németország kincsei napfényre ke- rülnek".*.

S mert népét szerette, megszerette annak nyelvét is. A római levélről szóló előadásának egyik hallgatója 1515/16. elmondja, hogy Luther latinnyelvű előadását gyakran egy-egy német kifejezéssel világította meg, ami nagyon tetszett diákjainak. Lipcsei vitatkozását is egyszer egy német mondattal szakította meg, hogy azzal érthetőbbé váljék és a reá szórt gyanúsításokat megcáfolhassa. S nemsokára reá azt kérdi: „Miért nem tarthatnánk mi, németek, is a mi nyelvünkön misét, ha már a latinoknak, görögöknek és másoknak van saját nyelvű miséjük?" S így ajándékozta meg népét a német misével, német bibliával, német kátéval, német egyházi énekkel és Äaqur német fabuláival. Riach kiszámította, hogy Luther 1518-ban latin művein kivül 8, 1519-ben 14, 1520-ban 15 s 1536—1546-ig 150 irat közül 130 németet adott ki. S másokat is felhívott a német nyelv művelésére. Link nürnbergi barátját 1535. felkéri, hogy gyűjtse össze „az összes német ^ képeket, rímeket, dalokat, könyveket és mesterdalokat, amelyek eddigelé festettek, költettek és nyomattak a német költők és nyomdászok által. Van okom reá, amiért sürgetem. Latin könyveket mi magunk is csinálhatunk. Német könyveket írni szorgalmasan tanuljunk." Hogy ő maga az új német irodalmi nyelvnek legnagyobb mestere volt, az ultramontán történetírás sem tagadhatja. S mindezt tudatosan művelte, hogy hazafisá- gával népén segitsen. Luther patriotizmusa a XVI. század

német érzésvilágában gyökerezik. Hutten mellett az ősz- szes humanisták hazafiak voltak, kik magasztalták és többször kiadták Tacitus „Germániáját". De azok köreiben mégis másként szólott a német ének, mint Luther müveiben. Hangja szívélyesebb, melegebb, közvetlenebb és valódi német vérből eredőbb, mint a humanisták tudós hangja és cikornyás Irálya.

És ez az ő forró szeretete olykor fellángoló haragba megyen át — Róma ellen. Igaz, hogy Róma elleni küzdelmének első indító oka mindenkoron az ő evang. hite, mely azonban a hazafias indokoktól elválaszthatatlan. A felháborodott keresztyént benne a felháborodott német váltja fel, aki kérdi, hogy tulajdonképen mi keresnivalója van a pápának Németországban? A legerősebben tör ki az ö szent haragja „a német nemességhez intézett levelében", amelyet el kell olvasnunk, hogy megtudjuk, hogy mit jelent Luthernél a felháborodott nemzeti érzület. S élte végével még egyszer tör ki haragja, hogy azzal minden gátat elszakítson „Az ördög által Rómában alapított pápaság" ellen. Haragjának ereje találkozik itt az ő égető szégyenérzetével. „Nekünk németeknek a pápa szamarainak és vértanúinak kell maradnunk, hogy összemorzsoljon bennünket egy mocsárban." A régi Walter von der Vogelroside hárfájának hangján szólal föl ekként: „A papokat és püspököket pénzért Rómából erősítik meg. Hogy engedik magukat megcsúfolni a németek." Ép úg> Cranachnak Wormsból való visszatérése útjában: „óh mi vak németek, mily gyermekesek vagyunk és engedjük magunkat a romanisták által megcsúfoltatni („äffen und narrus"). A kurialisták „Németországot dicső nemzetnek, bestiának és bolondnak" mondják. Hazudnak, mintha a pápa V. Károly császári megkoronáztatásával a római birodalmat a németekre ruházta volna, amiért iránta örök hálára volnának kötelezve. Sőt inkább a pápa mindig megkeserítette a német császárok életét. Csalta, letette és elátkozta ökeL „Ép azért, kedves németek, ébredjünk fel és Istennek inkább engedjünk, mint az embereknek."

Folytatjuk.

A szabad kritika.

(Hozzászólás „A lelkészképzőéről'1 c. cikkhez.)

A legifjabb papi generáció nevében szólok hozzá ahhoz a cikkhez, mely az E. L. 37. számában dr. Szebe- rényi Gusztáv igazgató lelkész úr tollából megjelent. Előrebocsátom, hogy a cikk semmiféle különösebb érzelmeket nem váltott ki bennem s merem hinni, ifjú kollégáim egyikében sem. Legfeljebb azt a gondolatot, hogy mi, akik a soproni theológián végeztünk, a legutolsó helyet foglaljuk el a papságban, mert nincsen látókörünk, esetleg nagyon keveset tudunk németül és nem tudjuk a tót helyesírást. Szóval, ha Szeberényi igazgató lelkész úron állott volna, akkor minket fel sem avattak volna. Nem is szólok azokról a lelkészekről, akik igen értékes munkát fejtenek ki, de mert a szó legszorosabb értelmében a nyelvek tanulására abszolút tehetségtelenek, ki lennének téve annak a veszélynek, hogy vándorbotot véve kezükbe, kivándoroljanak magyar hazájukból, mert-nem tudnak németül. Arról sem akarok szólni, hogy professzoraink, kiknek méltóságos címét nyakra-