Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)
1932-12-11 / 41. szám
286. EVANGÉLIKUSOK LAPJA mi Szent vallásunk természetfölötti lényegét nem hagyhatjuk elsikkadni. A világon nem az alamizsna segít. A világon Krisztus segít. Akármennyit adakozunk, a tény az marad, hogy mindnyájan nyomorult bűnösök vagyunk. Egyszerűen képtelenek arra, hogy egymást szeressük, ha nincs meg bennünk az Isten iránt való szeretet. Soha nem lesz igazi közösségünk egymással, ha nincs közösségünk az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal. Több alázatosságot, több önbírálatot és több önismeretet kell belevinnünk a karácsonyi ünneplésünkbe. Be kell látnunk, hogy a karácsonyi örömet nem mi szerezzük egymásnak, hanem Is- tes szerzi a Megváltó elküldésével a világnak. Ez a keresztyénség üzenete. Ennek az üzenetnek nem szabad elnémulnia, ,,Ezeket azért írjuk nék- tek, hogy örömetek teljes legyen.“ Készülj a nagy, isteni ajándéknak, a megváltó Jézus Krisztusnak elfogadására, belátva, hogy tehetetlenségedben rászorulsz. Ha nem érzed, hogy rászorulsz, akármekkora karácsonyfát állítasz, nincs karácsonyod, nincs karácsonyi örömöd. Hozzászólás dr. Szeberényi G. „A lelkészképzés“ c. cikkéhez. Dr. Szeberényi G.-nak a lelkészképzésről írt cikke bevezetése akart lenni egy későbbi eszmecserének. Legyen így szabad egy theolo- gusnak is hozzászólni. Tudom, hogy hozzám hasonlóan sok theologus testvérem gondolkodik, mégis előrebocsátom, hogy észrevételeim meg- tevése nem a theológus ifjúság összességéé, hanem kizárólag az enyém. Elsősorban örömmel fogadtam a kezdeményezést, amely minden bizonnyal másoknál is visszhangot kelt, de szomorúságot is éreztem, mert a cikk azt jelenti, hogy már kívülről is látszanak a sebek, amelyeknek égetését eddig csak mi — belül lévők — éreztük. Régi igazság, hogy ahol hibákról és mulasztásról beszélnek, ott azok meg is vannak. Non scholae, sed vitae discimus — így hallottam mindenkor a figyelmeztetést. A theologus azonban nemcsak kizárólag a saját élete támaszául gyűjti az ismereteket, hanem legfőképen mások számára, a közösség, a gyülekezet számára. Ha az élet ma sokat követel a világi egyéntől, akkor a theologustól még többet. De ismereteink komplexuma nemcsak attól függ, hogy mennyit akarnak adni nekünk, hanem attól is, hogy mennyit fogadunk el. Itt nemcsak az egyetem falai között elvégzett munka jön számításba, hanem azon túl lényeges fontossággal bír egyéni munkásságunk is. A munkateljesítmény pedig mindig az egyéniség függvénye! Itt találkozik gondolatom dr. Szeberényi G. gondolatával, hiszen azt írta: „Önálló valláserkölcsi egyéniségeket neveljünk . . .“ És másutt: „Az első feladatunk ... a lakáj és szolgalelküségnek a megszüntetése.“ Bár utóbbiak kissé erős szavak, mégis: az egész mai fiatalság és sajnos a theologus ifjúság nagy része is ilyen, vagy legalább is ehhez közelálló, A középiskola örökségképpen adta ezt. A mai középiskolai rendszer egyáltalán nem alkalmas egyéniségek nevelésére. Hasonlóképpen az egyetemi élet. Akik gerinctelenül jöttek az egyetemre, azokon alig-alig lehet már segíteni, hacsak Isten Lelkének csodálatos tüze nem végez átalakítást. A theol. ifjúság nagy része nem jön belső kényszerből a theol. fakultásra és legtöbbször ugyanígy indul tovább a lelkészi pályára. A gyülekezeti élet kerékkötőivé válnak, de nem mozgatójává. Tehetetlenül és tanácstalanul állnak meg a külső veszedelmek: vegyes-házasságok, áttérések, szekták mozgolódása, katholikus, szocialista, kommunista stb, akciók láttára. Nincs könyv, amelyet fellapozhatnának, mert az élet változatosságot produkál; és nincs bennük ihletett lélek, amely helyes irányba indítaná őket, Olyan veszedelem ez, amelyet gyökerében kell megszüntetni. Ezért elsősorban a vallástanárok törekedjenek pótolni jellemnevelés terén azt, amit mások elmulasztottak. Az Igét kell az ifjú életek középpontjába állítani és öt, aki maga a testté lett Igei Ő legyen minden szó és cselekedet indítója, mértéke, irányadója; legyen fölényes Ura minden emberi tekintélynek; legyen fundamentum, amelyre mindenkor nemcsak építeni lehet, hanem kell! Ez a jellemnevelő munka folytatódjék a theologiai karon. Az egyéniség legyen személyiséggé! Ez csakis együttes munkája lehet profesz- szoroknak és ifjúságnak. Utóbbi tanulja meg, hogy eszmecsere, vita — amely egyedül hozhat létre fejlődést — nem lehetséges akkor, ha a belőlünk kikívánkozó gondolatokat minduntalan gyáván elnyomja a „miért éppen én?“ A kezdeményezés jutalomkenyere legtöbbször keserű szokott lenni. De még mindig jobb, mint a kegyelem-kenyér. Azt pedig ne higyje az ifjúság, hogy e bátor és igaz megszólalás egyedüli következménye csak a segélymegvonás lehet. Itt nem rólunk van szó, hanem rajtunk keresztül egyházunk és gyülekezeteink életképességéről és jövőjéről! — Ennyit a jellem fontosságáról. Senki sem mondja, hogy nincs szükség a jelenlegi tudományos képzésre. Viszont a gyakorlati irányítást sem lehet lebecsülni az előbbivel szemben. Már pedig, amíg a mai helyzet — t. i. hogy a gyakorlati tanszéket három professzor között osztják fel — megmarad, addig a praktikus oktatás a háttérbe kerül. A profesz- szorok minden igyekezetük mellett sem tudnak eleget tenni a gyakorlati tanszék követelményeinek, hiszen így lehetetlen az egységes, céltudatos irányítás. Miért részesül éppen az ev. hittudományi kar ilyen mostoha bánásmódban, holott egyetlen ilyen intézmény csonka-hazánk területén?
