Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)
1932-12-04 / 40. szám
EVANGÉLIKUSOK LÁPJA 278. Í932. A legújabb hazugság. Rövid pár hónap alatt három egészen különös dologról szereztem tudomást. Az első egy nagynevű rádióprédikátorunkkal történt meg. A budai templom mikrofonja előtt állt és hirdette az Igét, Prédikációja közben — mint olyan sokszor áldásosán megtesszük — megemlékezett a magyar gályarab lelkészek sok szenvedéséről és a hitben való állhatatosságáról. A következő napokban több névtelen levelet kézbesítettek neki, amelyeknek írói egy hangon figyelmeztetik, sőt követelik, hogy ő és általában az egész magyar protestantizmus hagyjon végre fel ennek a „történelmi hazugságnak" az emlegetésével, amely a tájékozatlan hiveket megtéveszti és a róm. kath. egyház ellen hangolja. A második eset színhelye egy pesti képkeretező üzlet, illetve annak a kirakata volt, amelyben az elmúlt hónapokban megjelent egy ismert kép „A magyar gályarabok" címmel. Közönséges szürke nyomás, amelyet az üzlet tulajdonosa reklámként akasztott a tükrök, festmények és üres arany rámák közé. Nagy volt a siker. Az emberek csoportosan álltak a kirakat előtt. Az utca favorit ja a kép volt. De tündöklése nem tartott soká. Alig egy heti népszerűség után beállít a boltba egy úri ember és felszólítja az üzlet tulajdonosát, hogy vegye be a kirakatból azt a képet, amely, mint „történeti hazugság" sérti az ő vallásos érzületét. Az üzletes azonban nem állt könnyen kötélnek és csak akkor engedelmeskedett, amikor 2—3 nap elmúltával az illető úri ember rendőri karhatalommal tért vissza és ismételtette meg követelését. (Az ügy rendőrhatósági kivizsgálására eredményes lépések történtek.) Éppen ezt a két felháborító esetet meséltem el egy szűkebb körű társaságban az elmúlt napokban, amikor egy, ifjúkori könnyelműséggel reverzálist adott evangélikus apa egy újabb kis esemény elbeszélésével gyarapította ezirányú tapasztalataimat. Katholikus fia az egyik katholikus papi gimnázium nyolcadik osztályú tanulója. Az apa most már — egy kissé elkésve — szeretné, ha fia az ő evangélikus vallásának szellemében nevelődnék. Ezért egész helyes érzékkel a minap egy, a gályarabságról írott kis fűzetecskét ajánlott neki olvasmányul. Meglepő volt a fiú válasza: „Ugyan, apám, hiszen ez merő koholmány, amelynek valóságát a tudósok régen megcáfolták." Mi ez? Üjabb tudományos eredmény? Nem. — Történelmi átértékelés? Távolról sem. — Tudatlanság? Szó sem lehet róla. Közönséges, de nagyon is öntudatos, azonban egyúttal nagyon áttetsző megtagadása a mindenki által tudott, avatottak által mindig elismert tényeknek. Az ultramontán bozót legfrissebb hajtású béléndekje. És ezt a mérget cseppenként akarják beoltani a köztudatba. Már eljutott a katholikus egyházi érhálózat legfontosabb gócaiig: a szószékre és a tanári kathedrára, sőt még azon is túl, a hajszálerekbe, az egyes katholikus ember tudatába. A gályarabság: hazugság. Kolonics nem is történeti személy, vagy ha az, a szelídség megtestesítője, a vallási türelem prototípusa. A korbácsok csattogása csak hallucináció, a gályapadokon görnyedő, meztelen hátú magyar protestáns lelkész képe csak vízió, De Ruyter admirális pedig mesebeli tündér. Micsoda vakmerőség! Milyen vak elszántság! Hát ezek az urak már semmitől sem riadnak vissza? Attól sem, hogy nevetségessé válnak az egész világ előtt? Vagy talán azt gondolják, hogy ezt a naiv magyar népet tényleg az orránál fogva lehet vezetni, ahogy ők szeretnék? Sokat tesznek kockára. Vagy elhiszik az emberek a legújabb „tudományos megállapítást" és akkor tisztára mosnak egy 257 esztendős szennyfoltot a maguk köntösén és a mienket bemocskolják a hamis rágalmazás vádjával, (ez lehet a tulajdon- képeni cél,) — vagy nem hiszik el, akkor egy ötödikes elemísta, vagy egy harmadíkas gimnazista is joggal nevet a szemük közé. Vájjon megéri-e az esetleges eredmény a kockázatot? Bizonyára. Katholikus testvéreink nem szoktak a levegővel hadakozni. Felismerték, hogy a Kocsi-Csergők és Sellyeiek szenvedése, mint minden csepp mártír vér és verejték milyen drága erkölcsi tőke számunkra. Hallatlan vakmerőséggel ezt akarják tőlünk elrabolni. Vagy restelkednek talán miatta? Akkor kellett volna, amikor az egész világ felfigyelt a pozsonyi törvényszék barbarizmusára. De akkor meg kellett mutatni, hogy a római pápa legkedvesebb népe nem méltatlan a különös atyai kedvezményekre, mert — ha dicstelen eszközökkel is — dicsőségesen maga alá gyűri a magyar protestantizmust. A történelem azonban igazságot szolgáltatott. Dicsőségükből gyalázat, gyalázatukból dicsőség lett. Akkor szívesen elengedtük volna a megaláztatást, most ők szeretnék meg nem történtté tenni azt, amit elfelejteni nem lehet. Jó az ilyenfajta tendenciákat szemmel tartani. Jó azért is, mert megtanuljuk belőlük, hogy amit el akarnak tőlünk venni, az érték. Értékeinktől pedig meg nem válunk. Ne engedjük hát a gályarabság történelmi tényét (amit a kimondottan katholikus szellemű történetírók is bizonyítottnak ismernek el; lásd: Hóman—Szekfü) egy ravasz egyházpolitikai fogásnak áldozatul esni, sőt ápolgassuk, dédelgessük ezt a szomorú emléket, amelyből, mint példából kettős tanítást nyerhetünk: hogy csúfoljuk meg és hogy tesszük dicsőségessé a keresztyén nevet. Ruttkay-Miklian Géza.
