Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)
1932-11-27 / 39. szám
XVIII. érioiytiiL 1932. november 27. Szarkasztlséf is kladéklvatal: LtBEIY (Mosta P.) fialja :l LUTHER-SZÖTETSf6. PostatakarikaéBzIárl csokksziaila: 1290. IIaaltatta: 0R. RlfFIY SÍID0R püspök. Mtiltlanlk hete ükéit Niszar. Tasiraap. riiflielA«! Ar • íaá— Á----•• jé Hl »«■«— « ■ Siirt««iiéi<rt 1*1« 16« NÉMETH KÁROLY ••per«». UPwawfa ■■ • l|«U Vvlv II* mi«f Wllvll v ■ 21 fHL nénidéire 1P. M (IIL iiv szia II (íll HlrüPtüsl irak peativazis szeriül. Egyetemes közgyűlési megnyitóbeszéd. — Az 1932. oovcmber 18-iki közgyűlésen elmondotta D. Báró Radvánszky Albert egyetemes egyházi és iskolai felügyelő. — Három esztendővel ezelőtt Svédországban jártam. Stockholm egyik múzeumában láttam Gusztáv Adolf lovát, átlőtt páncélját és a svéd nemzet legnagyobbjainak földi maradványait őrző ódon templom boltivei alatt megálltam Gusztáv Adolf sírján. Ugyanakkor a szomszédos Dánia fővárosában ülésezett a második Lutheránus Világgyülés, amelyen a földkerekség összes, országos evangélikus egyházainak kiküldöttei egy akarattal együtt voltak és arról tanácskoztak, miképen lehetne a világ evangélikusait szorosabb egységbe foglalni. De ugyanakkor a Református Világ- szövetség is ülésezett Amerikának egyik metropolisában, és a két gyűlés résztvevői testvéri lélek sugallta táviratváltással köszöntötték egymást. Láthatatlanul átnyúltak a kezek a mérhetetlen messzeségeken testvéri szorításra, és lélekben megszületett a protestáns világszövetség, amely Gusztáv Adolfnak álma volt. Ügy álltam ott, mély megilletődéssel a nagy király sírján, mint aki élő tanúja lehettem álma megvalósul ásának. Amikor az 1932, évi egyetemes közgyűlés megnyitásának ünnepi alkalmából szólok, legelső kötelességemhez híven a magyarhoni ágostai hitvallású evangélikus keresztyén egyház egyeteme nevében hálás kegyelettel áldozom Gusztáv Adolf áldott emlékének, halála háromszázadik évfordulóján. S ekkor a megilletődésnek ugyanaz az érzése fog el, amely Gusztáv Adolf sírján eltöltött, és az a forró kívánság kél a szívemben, vajha teljesednék be rajtunk is Gusztáv Adolf álma, s ragadna magával minket is példája, hogy ébrednénk mi is az egész keresztyénséget és így az egyházat is fenyegető veszély tudatára és szállnánk egy akarattal síkra annak megmentéséért. Mert Főtisztelendő Egyetemes Közgyűlés, legyünk tisztában azzal, hogy a veszély ugyanolyan nagy, mint Gusztáv Adolf idejében volt. Ennél a megállapításnál nemcsak Oroszországra gondolok, (ahol a Tilly csapatai által megszállt Magdeburg szenvedéseinek szörnyűségei ismétlődnek meg,) de nem is csupán az istentelenség Moszkvából irányított, hit és egyház ellen irányuló, nyílt és titkos támadásaira, amelyek valósággal ijesztő mérveket öltenek. De nézem a világ sok országában az állam közönyét, sőt ellenséges magatartását a vallással szemben. Látom a felekezetek érthetetlen, a higgadt szemléltetőt szinte megdöbbentő harcát egymás ellen. Látom nagy tömegeknek a vallással szembefordulását, a hívek tábora tekintélyes hányadának bűnös közönyét. Látom az anyagi erőforrások elapadását, a tettrekészség elernyedését, a belső egyetértés megbomlását. Bizonnyal felesleges tovább részleteznem a helyzetképet, amelyet néhány vonással itt felvázoltam. Felesleges boncolgatnom, hogy abból mi és mennyiben áll meg magyar vonatkozásban. Hiszen ezt a helyzetet mindnyájan együtt szenvedjük, a felsőbb közületekben csakúgy, mint a legkisebb egyházközségben és lentről fel, a szolgálat minden fokozatán, legyünk akár egyháziak, akár világiak, hivatalos téren csakúgy, mint személyes életünkben. Leszállított államsegélyek, be nem folyó egyházi adók, üres egyházi pénztárak, kiegyenlítetlen egyházi javadalmak, hátralékos tanítói fizetések, félbemaradt gyermeklanítások. Hanyatló hitbuzgóság, üres templomok, bezárt és létükben veszélyeztetett iskolák. Egyenetlenségek, személyi hiúságok szolgálata, személyes élű támadások, a nemzetiségi kérdés fellobba- nása az egyházban, amelynek birtokában a nyelv csak eszköz lehet Isten dicsőítésére és az Isten igéjének a lélekhez közelebb vitelére. Nem folytatom. Akinek szeme van a látásra, látnia kell, milyen fenyegető a veszély . .. Ha látnék, Főtisztelendő Egyetemes Közgyűlés, ez már az egyház ügyéért való sikraszál- lásnak első és legfontosabb etappja volna. De úgy tetszik nekem, mintha a látás hiányoznék. Az az első, amit meg kellene tanulnunk Gusztáv Adolf példájából, hogy nézzünk és lássunk. A második lépés, amely a veszély megszüntetésének érdeke megkíván tőlünk, az, hogy az egyház ügyét tegyük a magunkévá, azonosítsuk magunkat vele. Nem helyes eljárás az, ha valaki a veszélyek között, ha szolgálatában kritika, vagy bántás éri, elkeseredik, vagy félreáll. Gusztáv Adolfnak az volt az elve, hogy „az Isten
