Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)
1932-10-30 / 35. szám
238. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1932 Reformgondolatok a reformáció havában. Irta: Egyed Aladár. II. Friedrich Naumann brutális lutherizmusa szerint a Krisztust csak a saját külön országában lehet követni, de az államnak külön törvényei vannak. Ez a felfogás alkalmat ad a nacionalista szenvedélyek egyházi aláfütésére s egy olyan téves irány állandósítására, amely szerint a krisztusi elvek tételei csak a szűk etnográfiai határok között lennének alkalmazhatók. Fontos nemzeti kötelességnek tartom, hogy izzó betűkkel beleégessük ifjúságunk leikébe a régi Magyarországnak minden határvonalát, hogy soha el ne felejtse mi az apák öröksége, miért kell neki küzdenie — de gyűlöletre mégsem nevelhetjük gyermekeinket! Az a pacifizmus, amit hirdetek nem gyávaságra, meghu- nyászkodásra, még kevésbbé megalkuvásra ne vei — de a jövendő nemzedéket neveli tudató- san arra, hogy a békét szolgálja, azt tegye olyan széppé, mint apái a háborút, viszont ha kényszerítik háborúra, akkor tudjon jó katona is lenni. Az ilyen nevelés előkészítené azt az atmoszférát, amelyben a régi Magyarország szétszóródott evangélikusai megtalálnák egymás testvéri kezét és megértenék, hogy a Lutherániá- nak egyenesen kötelessége az, hogy különböző fajú és nyelvű híveinek szívén keresztül Magyarországnak igazságot szolgáltasson s így biztosítsa a békét. Ismeretes az a békemozgalom, melyet a Felvidéken Endreffy és Fizély barátaim indítottak. Nem hivatásom ennek ismertetése és bírálata, de meg kell az igazság kedvéért mondanom, hogy a békét mindig a saját portánkból kell kifelé árasztani. Mindaddig, amíg Felvidéken magyar evangélikus testvéreink jogos kívánságát csak azért utasítják el, mert magyar evangélikus életérdeket képvisel: nincsen meg az az erkölcsi alap, amelyre a közös béke tárgyaló asztalát reáhelyezhetjük. Mindaddig, amíg a Felvidék szlovák vezetői mesterségesen akarják izgatni az Alföld békés tótjait: nem hisz senki közülünk az egyházon keresztül induló békesség-akció sikerében. Ha igaz az, hogy van már olyan evangélikus egyház, amelynek ifjúsága a cseh „Nazdar“ köszöntéssel üdvözli egymást, ez már Prága felé való orientációra mutat, amivel tótjaink a legtürelmesebb és leghiggadtabban és evangéliumi lendülettel ítélkező jóakarók szimpátiáját is elvesztik. A Felvidéken sokat hallottam Magyarország tótjainak „sérelmeiről“ beszélni. A nemzetközi jóbarátság egyházi világszövetségének ausztriai, csehszolvákiai és magyarországi osztálya 1924. június első napjaiban ülést tartott Pozsonyban. Ezen az ülésen — a kezeim között lévő gyorsíró feljegyzések szerint — vádként hangzott a magyarországi evangélikus kiküldöttek felé a magyarországi tótoknak állítólagos titkos panasza, hogy nem merik elmondani őszintén sérelmeiket, mert félnek a bosszútól. Mikor szegedi állásomat elfoglaltam, érdeklődtem az itteni tótok helyzete iránt, de többen azt felelték, hogy ,,ez kényes kérdés“, „nem jó bolygatni“. Az október 6-i bányakerületi ülésen értettem csak meg, mit akartak ezzel mondani. Igaz, hogy a békési egyházmegye felügyelője szelet vetett s természetesen vihart aratott, de elszomorító volt egyházi ülésen a szenvedélyeknek az a foka, amelyet még a vallás féke sem tudott mérsékelni. Pedig a magyarországi tót-kérdéssel foglalkozni kell: őszintén, becsületes nyíltsággal és szándékkal, evangéliumi lélekkel és tisztultabb nemzeti felismeréssel. Bár igazolni tudjuk, hogy nálunk sem a faj, sem a nyelv nem válik privilégiumok és megszorítások forrásává, soha sem szabad elfelejtenünk, hogy meg nem hallgatott kívánságokkal s talán lefojtott érzelmekkel telített lelkek útján nem lehet kierőszakolni az evangélikus testvériséget, azt a szolidaritást, mely csak az egybeforrt érzelmek felismerése és a közös munka felismerésének eredménye lehet. A nemzetközi jóbarátság pozsonyi ülésén Zoch püspök azt kívánta a magyar delegátusoktól, hogy rázzák fel a tót népet nemzeti öntudatára. Hivatkozott a saját eljárására, aki a pozsonyi németeknek, mikor ezek a líceumba magyar tannyelvet akartak bevezetni, megmagyarázta, hogy nekik német nyelvökhöz kell ragaszkod- niok, mert németek. Az igazságot Ravasz püspök mondotta ki következőképen: Szép dolog, hogy a püspök úr a pozsonyi németekben a nemzeti öntudatot felébresztette, még szebb lesz, ha majd egy eltótosodni akaró magyar evangélikus gyülekezet magyarjainak magyarázza meg, hogy nemcsak életérdekük, de becsületügyük is: megmaradni magyarnak, de a leghelyesebben akkor cselekszik, ha nem avatkozik a gyülekezetek autonóm jogaiba. Beszélnünk kell a tót-kérdésről, megkérdezni őszintén, mi a panasz, mi a kívánság s a gyülekezetek autonóm jogaira kell bízni a döntést. Én biztosan hiszem, hogy Magyarország összes tót gyülekezete magyar lélekkel ad választ minden izgató szándékra s így ki lesz operálva evangélikus egyházunknak ez a rákfenéje: a tót elnyomatás ezer éves meséje. Azoknak, akik félreértenék szándékomat, el kell árulnom valamit. Bár cikkem címe ez: „Reformgondolatok a reformáció havában“, ezek a gondolatok még se most születtek meg, hanem nyáron, a rimaszombati fogház 47. cellájában, ahol három hónapon át azért kellett raboskodnom, mert „Csehszlovákiában“ is követeltem és sürgettem a magyar revíziót s benne a magyar igazságot, (Folyt, köv.)
