Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)
1932-10-02 / 32. szám
1932, evangélikusok lapja 215. nos kérdések és kétségek tépik a lelkeket: Van hát egyáltalán igazság? Érdemes érte küzdeni? Érdemes a jót követni? Ez a jónak jutalma? így elhagyja még az Isten is a jó törekvést s így segíti, áldja a gonoszságot még ő is? Van-e hát csakugyan Isten és őrködik-e e világ és egy magasabb erkölcsi világ felett? Másfelől épen ez a sok romlás érleli meg a tisztább világ után való vágyat; a jobbak élesebben érzik a romlásért és a világ javításáért való felelősséget s keresni kezdik egymást és az építés útjait. A világ bölcseiben való csalódás az isteni bölcsességre irányítja a figyelmet s a sok összeomlást okozó emberi fundamentum után egyre többen ráeszmélnek, hogy nincsen más fundamentum és nincsen más megtartó és megszabadító név, egyedül Krisztusé. Az ige megvetése után egyre sűrűbben és szembetűnőbben jelentkezik az ige után való éhség és szomjúság. A romlás is, a javulás vágya is nagy felelősséget és kötelességet ró ránk s presbitereinkre is. A sivár valláserkölcsi, egyházi, családi, társadalmi, nemzeti életet új életre kell kelteni és lélekkel kell megtölteni. A romokon úgy kell új jövőt építeni, hogy Istent kell belevinni a világba s a világot fölemelni Istenbe, hogy ne a bűn, hanem Isten legyen itt minden mindenekben. Ebben a munkában az evangéliom egyházaira vár a legnagyobb feladat. Azonban egyházunk még nem ébredt ennek tudatára. Vannak fölébredt lelkek, de még kevesen. Az egész egyházi életet szintelenség, erőtlenség és lélektelen- ség jellemzi. Külsőleg is igen megfogytunk, de nagyobb baj, hogy belsőleg el gyöngül tünk. Megvan minden szervünk, de valami vértelen, élettelen bágyadtság nehezedik ránk. Élünk a múlton és a múltból és annyira szerények lettünk, hogy szinte engedelmet kérünk, hogy élni merünk. Nem tudjuk, vagy nem merjük a sót és kovászt bátran a világ tésztájába keverni. Akarni nem, csak várni van kedvünk. A békességet egész az árulásig gyakoroljuk s egyházunk a méltatlan gyermekekkel szemben tehetetlen Élinek bizonyul. Mély vizek helyett a sekélyeken evezünk, mert ez kényelmesebb és veszélytelenebb s az erősebb egyházak is és a szekták is kivetik ránk hálójukat, mert úgy érzik, nekünk minden jó és nekünk minden mindegy. Nagy kincseink és nagy belső erőnk van most is, csak valahogy kiveszett a tudata és tompán alszik az érzete. Hogyan lehetne fölébreszteni és tudatossá tenni? Mi a katholikus egyház módszerét nem használhatjuk. Mert ott az új ébredésben inkább hatalmi vágy, kenyérkérdés és politika játsza a főszerepet, de erkölcsi megújulást nem igen láthatunk; mi pedig hitbeli és erkölcsi újjászületést kivárniuk. Ebben a nagy munkában van szükség a presbiterekre is, de megfelelőbb presbiterekre. Ezért sürgős a presbiternevelés kérdésével való foglalkozás. Vannak méltó, egyházépitő derék presbitereink, de a presbiterek nagy többsége nem tudja felfogni és átérezni felelősségének és kötelességének egész nagyságát. Nem a műveltség hiányzik hozzá, hanem az eleven vallási és egyházi öntudat. Már megválasztásuk sem történik mindenütt helyesen. Inkább a vagyon, a születés, a társadalmi állás dönt, mint az arravalóság. Vannak presbiterek, akik templomba nem járnak, úrvacsorával nem élnek, a gyülekezetnek csak anyagi dolgai, vagy választási harcai érdeklik őket s azokban is inkább rombolnak, mint építenek, gyermekeik vallásos nevelését mellékesnek tartják, vegyes házasság esetén nekik mindegy akármelyik egyház; egyébként is mintha csak Káinnál minduntalan azt kérdeznék: ,,Avagy őrizője vagyok én az én atyámfiának?“ Felelős vagyok-e én Isten előtt, vagy emberek előtt valamiért? Nekünk pedig olyan lelkű presbiterek kellenek, mint Gladstone, a nagy angol államférfi volt, aki mikor nyugalomba vonulása után megkérdezték, mi volt az a legnagyobb gondolat, amely őt államférfim munkájában vezette, minden fontolgatás nélkül röviden azt mondta: „Az, hogy Isten előtt felelős vagyok.” Röviden összefoglalva tehát a presbiternevelés kérdésével való foglalkozást főként a következő okok teszik sürgőssé: A mai kor romlása, de megújulás után való sóvárgása, egyházunk aléltsága, de nagy feladatokra való hivatotisága és képessége, presbitereink fontos tiszte, de e tudatnak és a vele járó felelősségnek elhanyagolása. Lovászpatona. Szalay Mihály. Őszi tennivalók az ifjúsági munkában. Itt van az ősz, a belmissziói munka, amely a nyár folyamán ütemében meglassult, ismét erőre kap. Így az ifjúsági munka is. Itt van tehát az alkalom, hogy határozott kézzel belenyúljunk ifjúsági egyesületeink életébe. Mert végre is valamikor csak el kell kezdeni, komolyabban foglalkozni ifjúságunkkal. Meg kell állapítanunk, hogy eddig nem tettünk annyit, amennyit kellett volna. Bizony a legjobb jóakarattal sem lehet ifjúsági munkának mondani a legtöbb egyesületünk munkáját, mert évi pár táncmulatság rendezése, vagy énekkar összehozása még nem az. Nagy fokú tapasztalatlanság uralkodik ezen a téren, sok helyütt nem tudják mit csináljanak az ifjúsággal. Ha van is valamelyes munka, az olyan alkalom szülte s annyira esetleges, hogy az ifjak hamarosan beleunnak. Épen ezért nem lesz felesleges, ha pár mondatban szólunk a munka őszi megindításáról. A legfontosabb teendő, egy egész évre szóló
