Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)

1932-09-18 / 30. szám

200.

evangélikusok lapja

1932;

i

JEGYZETEK

A sárszentlőrinci konferencia egy délutánt a prezbiter kérdésnek szánt. Nagyon alapos előadások és hozzászólások hangzottak el. Ezen a helyen a'kérdést szélesebb mederbe szeretném beleágyazni s néhány észrevételt tenni arra a helyzetre, amelyet az ú, n, világi elem egyházunk életében elfoglal. Ezt a világi elemet a rövidség kedvéért egyszerűen laikusoknak fogom nevezni.

Az én meglátásom szÖHnt a mi egyházunk sokkal nagyobb mértékben áll a klérus hatása alatt, mint a római egyház. És pedig úgy a gyülekezeti életben, mind pedig általában az egyházi életben. Az egyetemes papság elve a gyakorlatban nem valósul meg. Ha vesszük, hogy a római egyházban milyen nagy működési teie és szerepe van a különböző szerzetes rendeknek, harmadik rendeknek, a laikus apostolátusnak s ezzel szemben nálunk milyen nagy a klérusnak egyházi szereplése, azt hiszem belátjuk, hogy nem túlzók.

Klerikalízálódásunknak két oka van. Az egyik ok a lelkészekben, akik sokszor nem szívesen látják, ha valaki beleártja magát az egyházi ügyekbe, akár a gyülekezeti, akár a magasabb fokon. A másik ok, hogy a laikus elem az egyházközigazgatási kérdéseken túl nem viseltetik olyan fokú érdeklődéssel az egyház tevékenysége iránt, hogy hajlandó volna az egyházi munkára erőt és időt áldozni. Mindenesetre ké- nysebb egy-egy közgyűlésen elnökölni, mint sajtópropagandával, szociális misszióval, személyes evangelízációval, nevelésüggyel, családok meglátogatásával tölteni az időt és emészteni a testi- lelki erőket.

A klerikal izálódásnak az a veszedelme, hogy a lelkész, aki mindent magára vállal s aki mindenért felelőssé tétetik (mert hiszen egész természetesnek tartják, hogyha valamelyik gyülekezetben nincsen minden ékes rendben, a papon kell ütni, holott a gyülekezet igen sok esetben még a papnak a hibáiért is méltán volna felelősségre vonható) apránként megfeledkezik a gyülekezet ,.belső emberének" gondozásáról s csak a gyülekezet külsejét faragcsálja, cico- mázza. Azokra van gondja, amikre vonatkozólag a felsőbb hatósága ellenőrzést gyakorolhat, amiket statisztikai jelentésekbe lehet foglalni.

A ,,rite vocatus" (szabályszerűleg elhívott) lelkészi kar működésének túltengése idővel kényszerhelyzetet teremt. Azok a laikus erők, amelyek a gyülekezetekben és az egyházban rendelkezésre állhatnának, apránként elsorvadnak. A laikusok tudatából ki vész a felelősség - tudat az egyházi munka iránt; az erők egy darabig parlagon hevernek, azután elsorvadnak. Végül odajutunk, hogy egészen beleeszi magát a köztudatba, hogy ha valami hiba vem, a papokat kell felelőssére vonni; ha valamit tenni kell, a papokat kell előrántani. Az egyházi élet tengerén kialakul a laikus zátonv, amelyen az egyház hajóját a megféneklés fenyegeti.

Szerintem tehát az egyház köztudatába bele kell vinni annak felismerését, hogy a lelkész hibái nem szolgálhatnak mentségül a gyülekezeti élet poshadására. Hogy a gyülekezetben magában is kell lenni annyi életnek és erőnek, hogy ha a lelkész nem volna is egészen szent és hiba nélkül való, a lelkészt mintegy rákényszeríti arra, hogy tisztének minden igazságát betöltse s iparkodjék a lelkészét is nevelni a jóban, amiként jelenleg sokszor neveli a rosszban. A gyülekezet alatt értem itt a laikusokat. Arról hallunk, hogy egy-egy hanyag lelkész hogyan tehet és tesz tönkre egész gyülekezetét, de még nem igen hallottunk arról, hogy gyülekezetek hogyan tesznek tönkre lelkészeket. Pedig ez az utóbbi is előfordul.

Ágostai hitvallású evangélikus egyházunk laikus elemében igen nagy erők szunnyadnak; sajnos szunyádnak. Érdemes a megfigyelésre, hogy egyházunk, amely annyi gondot, áldozatot fordít az iskoláira, hogy nem áll arányban anyagi erejével, mennyire elhanyagolta azt a feladatát, hogy az iskoláiban felnevelkedett értelmiséget az egyházi munkába beleállítsa. S az elhanyagolást megkezdjük már az iskoláinkban, amidőn nem egyszer megengedjük, hogy másfelekezetű többség vagy kisebbség felekezeti iskoláinkat felekezetileg elszíntelenítse, úgyhogy az ágostai hitvallású evangélikus jelleg, azokból egészen elpárolog vagy nemlétezésével tűnik fel. Tantermeinknek, sokszor még a népiskolai tantermekben is, sem keresztyén, sem lutheránus jellege nincs. A magyar címer, a Himnusz-tábla megvan (nem kifogásolom), de hogy az az iskola evangélikus, azt nem mutatja a látogatónak semmi, persze a gyermeknek sem mutatja semmi.

Talán most, a tanév elején, nem időszerűtlen megemlíteni felekezeti iskoláinknak azon kötelességét, hogy iparkodjanak a mai időkben, amelyek a keresztyén vallásosságnak s hazánkban a reformáció eszméinek és egyházának nem nagyon kedveznek, olyan nemzedéket felnevelni, amely élő és munkás részt kíván magának az egyházban és a gyülekezetben. Iskola- fenntartó gyülekezeteink és hatóságaink pedig képekkel és feliratokkal törekedjenek kidomborítani iskoláink keresztyén evangélikus jellegét.

Egyházunk körén belül elodázhatatlan feladatként jelentkezik a laikus erők felszabadítása, mozgósítása és munkába állítása. Hogyan valósíthatjuk meg ezt a feladatot? Legközelebbi feladatként jelentkezik természetesen a presbiterek akcióba állítása. Egyházunk prezbiterei- nek számát alacsony számítással ötezerre becsülhetjük. Ha ez az ötezer prezbiter a mostan is elismerésre méltó tevékenysége mellett új munkaágak számára megnyerhető lesz, micsoda óriási fellendülés következik be az egyházi életben! A közgyűléseinken szerzett tapasztalataim arról győznek meg, hogy prezbitereinkben meg