Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)

1932-09-04 / 28. szám

1932.

EVANOELIKUSOk LAPJA

meg voltam elégedve, de állítom azt is, hogy számomra egyik sem volt haszontalan és meddő. Már magában véve az, hogy együtt vagyunk, igen sokat jelent a számomra.

Mikor a sárszentlőrinci konferenciáról hazajövet egy barátommal találkoztam, azt mondja: ,,De sokat konferenciáztok!" Nem akartam felhozni, hogy a régi jó világban hány névnapot, paszitát és egyéb kedves összejövetelt tartottak atyáink, aminek az evés-iváson s az obi igát politizáláson kívül semmi más tartalma nem volt, ellenben a háztartásokat ugvancsak megterhelte. Tudom, hogy az összejövetelek a barátság jegyében születtek. De a mai konferenciák sem nélkülözik a barátság fűszerét; óriási előnyük, hogy semmi politizálás nincs; a beszélgetés pedig sokkal tartalmasabb, mint azokon a régi ösz- szejöveteleken, amelyeket tudtommal senki sem sokait.

De hát csakugyan olyan sok a konferencia? A hivatalos gyűlésektől eltekintve, körülbelül mindössze talán 600-ra becsülhető azoknak a száma, akik egyik vagy másik konferencián, avagy talán többön is megjelennek. Hogy némelyek sokalják őket, annak részben örülök, mert azt látom belőle, hogy a konferenciákkal sokat foglalkoznak olyanok is, akik nem vesznek részt s így közvetve megvan a hatásuk szélesebb körben is. Ügy látszik annyit emlegetik a konferenciákat, hogy némelyek azt gondolják minden hétre esik belőlük legalább is egy. Pedig ez óriási túlzásA gyakorlati keresztyénség lényegének és missziójának tudatában levők az olyan konferenciákat. amilyen a sárszentlőrinci volt, nem fogják sokalni. Mert a keresztyénség ezt a személyes érintkezést, ezt a kölcsönös befolyásolást, ezt a nevelési munkát, a hitéletnek, ezt az elmélyítését, a bízonyságtevési alkalmakat egyenesen megköveteli. Maga Jézus Krisztus, a mi Urunk, szükségesnek tartja, hogy az övéi együtt- legyenek. Vannak különös áldások és kegyelmek, amelyeket a Felséges Isten megadhat ugyan, ha akar, a magános léleknek is, de amelyeket mégis főként akkor kérhetünk és várhatunk tőle, ha tudunk együttlenni. Vannak feladatok, amelyeket csak úgy tudunk előkészíteni s amelyekre csak úgy tudunk előkészülni, ha összejövünk. Vannak olyan munkák, amelyek a titkos kamrában nem, hanem csak összejöveteleken végezhetők.

Említsem-e, hogy a keresztyén munkások ban, a Krisztus szolgáiban mennyire kívánatos, hogy meglegyen az alázatosságnak és a türelemnek éppen az a fajtája, amelynél fogva ők készek tanulni, egymásnak gyengeségeit is elviselni? Szóljak-e arról, hogy ugyanazokban a szolgákban az őrhelyükön való éberség mellett mily szükséges az a rugalmasság és mozgékonyság, amelynek egyik megnyilvánulása, hogy össze tudják magukat szedni és felkerekednek, hogy elmenjenek egy-egy ilyen konferenciára? Nem

vagvunk-e valamennyien ráutalva arra, hogy a keresztyén életre indításokat kapjunk egymástól? Nem kötelessége-e az erősnek, hogy erősítse a gyengét, s áron is megvegye az alkalmat, amikor ezt a kötelességét teljesítheti? A tagok valóban élő tagok-e az egyházban, ha nem óhajtják az érintkezést, a koordinációt, az együttműködést?

Azt hiszem valamennyiünknek tapasztalata van arról, hogy a közömbös, negativ környezet hogyan iparkodik kiszívni belőlünk a hitet, az istenfélelmet, a szolgálat lelkét; hogyan igyekszik semlegesíteni azokat a sugallatokat, amelyeket a Szentlélektől kapunk; hogyan akar le- sülyeszteni arra a színvonalra, amelyen meggyengült hitéletünk nem bir ellentállni a gonosz mesterkedéseinek. Ezek a hitet gyengítő, a morális izomzatot senyvesztő hatások a városon és a falun egyaránt megvannak. Ügy látszik, mintha a falu inkább megmerevítené a lélek csuklóit, de a város még veszedelmesebb lehet, mert a külső sürgés-forgása megtéveszthet benső emberünknek elköszvényesedése tekintetében. Menynyit panaszkodunk a materializmusra, az anyagiasságra, amelyek miazmás légköre bevonul iskolákba. gyülekezetekbe, családokba, társadalmakba! Hát ne érezzük-e azt a kötelességet, hogy időről-időre kivonuljunk abból a fojtogató légkörből s néhány napra azokkal legyünk együtt, akik hozzánk hasonlóan törekesznek a mennyei haza felé s minden körülmények közt ápolni akarják magukban azt a tudatot, hogy ők itt csak jövevények, ellenben az otthonuk a mennyekben van?

Ellenvethetné valaki hogy a fentebb mondottakra vonatkozólag ottvan mindenki számára a gyülekezeti közösség. Aminthogy a különböző egyesületek ellen érvelők is felhozzák azt, hogy maga a gyülekezet minden egyesületet pótol, illetve képvisel. Vagyis mindenki megtalálhatja a szükséges inspirációt és az alkalmas, legközelebb fekvő munkateret a maga gyülekezetében. Tény és való, hogy az ige és a szentségek által adatik a Szentlélek s a Szentlélek adományinak teljessége. Vagyis a gyülekezetben, ahol az ige hirdettetik és a szentségek kiszolgáltatnak, megtalálható minden, ami az üdvösséghez szükséges. Tévutakra terelődne az a mozgalom, amely a gyülekezetben adott kincseket lenézné s a benne adott alkalmakat elszalasztaná- Azonban azoknak, akik a gyülekezetét akarják kijátszani az egyesületek és a konferenciák ellen, szíves és szorgos figyelmébe ajánlok valamit. Nevezetesen ezt: vizsgálják meg. kik azok, akik a gyülekezetnek szolgálatát és munkaalkalmait, a gyülekezeti közösséget és hitéletet megbecsülik, megragadják és ápolják. Azt hiszem nem túlzók, ha azt állítom, hogy egy olyan egyesületi tagra, vagy konferenciákra járó tagra, aki a gyülek2- zeti istentiszteleteket nem látogatja vagy ritkán látogatja, aki az Úrvacsorával való élést elmulasztja, esik ezer olyan tag, aki a konferenciák183