Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)

1931-03-08 / 10. szám

74.

EVANGÉLIKUSOK LAPJÁ

1931.

masztó anyagi viszonyok között sem feledkeznek meg az írás ama mondásáról: ..Tegyetek jót mindenkivel, kiváltképpen pedig a ti hitetek cselédeivel“.

Olyan .a világ, amilyenné mi tesszük e világban élő embereket. Ha a szűkölködők nyomorát észrevesszük és filléreinkkel támogatjuk bajukban, a szegény emberek szemében jók vagyunk és testvérekül tekintenek bennünket. A sors minden csapását el tudjuk viselni, ha a szeretet ott van mellettünk átkaroló erejével. Közegyházunknak vajha minél több gyülekezetében alakítanának olyan altruísztikus célzatú egyesületet, mint a győri Belmissziói Egyesület, akkor bizonnyal nem éreznék magukat sokan kitaszítottaknak, elhagyatottaknak, nem éreznének gyülölséget, — talán halálvágyat, hanem megbékülést a sorssal abban a tudatban, hogy él még a jó Isten, — megadja a könyörületes emberek szívén keresztül a napi kenyeret. Segítenünk kell egymáson, ezt nemcsak a szeretet vallása parancsolja és írja elő, hanem a társadalmi szükség is, különösen napjainkban.

Minden intézmény, akár altruisztikus, akár más irányú, annyit ér, amennyi tartalmat, szellemet, hivatást azok öntenek bele, akik az intézményt vezetik. Magától semmi sem történik, mindennek kell, hogy mozgató ereje, irányító lelke, éltető eleme legyen.

A győri Belmissziói Egyesületet ez időszerűit D. Kapi Béláné, püspökné Öméltósága vezeti, aki legjobb tudását állította az emberszeretet szolgálatába. Nem régen ül az elnöknői székben s már is nagy érdemei vannak az egyesület karitativ és szociális működése terén, ő valóságos mozgató ereje, irányító lelke, éltető eleme az intézménynek. Nemcsak lelkesedés és tettvágy él benne, de meg van benne a rávaló hiva- tottság, a tehetség. Nem régen volt alkalmam azon a tanácskozáson részt vehetni, amelyen a szegény iskolás gyermekek ebéddel való ellátásáról is esett szó, és így módomban volt közvetlenül élvezni szellemes felszólalásait s hallani céltudatos indítványait a nyomor enyhítése érdekében, Amikor a mai emberek önző, közönséges mentalitása miatt kétségbeesünk, megnyugvást és biztató reménységet kölcsönöz az a tudat, hogy ilyen lelki kiválóságok akadnak köztünk, mint Kapi Béláné úrnő.

Milyen áldás az, hogy ebben a csillagtalan, sötét éjszakában vannak, nemes lelkek, akik a titkolt könnyeket észreveszik s a nyomorúság néma hangjait is meghallják.

Mellette elismerést érdemlő készséggel szorgoskodnak az egyesület többi tagjai is s így meg van a remény arra, hogy a győri Belmissziói Egyesület további áldásos eredményeket is fog elérni a szeretet munkájának gyakorlásában. Adja Isten, úgy legyen! (b—k—e)

Levél az olvasóktól.

Miután múltkori szerény soraimat arra méltatta, hogy a lapban közzé tette és hosszabb megjegyzéssel is kisérte, melyben szükségesnek nyilvánította, hogy e vitás kérdésnek mélyebb elvi része tisztáztassék, kötelezve érzem magamat, hogy nézetemet egy kissé részletesebben kifejtsem,

Mindenek előtt arr$ a megjegyzésre akarok kitérni, hogy az elvi állásfoglalásoknak akkor kellene megnyilatkozniok, amikor a kezdeményező lépések történnek, a kooperáció pedig nem mai keletű. Igaz, de a kooperáció nem is azonos az egységgel, amiről itt tulajdonkép szó van. A kooperáció olyan széles alap, melyre igen sokan ráférnek és rá is állnak olyanok is, akik az egységnek szükebb alapjáról már leszorulnak. Olyan sok nem a hit körébe tartozó dolog van, mely az egész ke- resztyénséget és még több, amely a protestánsokat közösen érinti s ma már egyetlen komoly embernek sem jut eszébe az ezekben való együttműködés. Kifogásolni annál kevésbbé, mert ebben mindegyik részt vehet saját külön elvi álláspontjának legkisebb sérelme nélkül. Egészen más a közös mozgalom. Itt azonban az elvi állás- foglalások előzőleg sem hiányzottak. Elég utalnom a lausannei konferencia alkalmából e lap hasábjain is történt megnyilatkozásokra. Hazai és külföldi igen tekintélyes és tiszteletreméltó egyének adtak kifejezést ugyanannak az álláspontnak, mely M. S. soraiból kicsendül, íme pl. Kaas Albert báró lausennei beszédének egy mondata: „Az egység megteremtésének útján el kell mennünk addig a határig, ameddig az augusztana confessio szerint való pozitív hitünk megengedi — de a pozitív hitet nem érinthetjük.“ Nem csak egyesek nyilatkoztak ilyenképen, hanem a protestantizmust védő és terjesztő - nemzetközi szövetség harmadik, Magyarországon tartott közgyűlése is. Határozatában ilyen dolgok foglaltatnak: „ha az oikuménikus mozgalom a teljes értékű, világos, határozott, fajtiszta protestantizmust nem tudja elviselni a maga történelmével, prófétáival, tanával .... akkor a mi számunkra nem marad más hátra, mint magunkat távol tartani.“ Továbbá: „azon probléma előtt állunk, hogy a mások vallási meggyőződésének, hitvallásának és egyházi szervezetének minden nagyrabecsülése mellett hűséggel ragaszkodjunk a saját hitvallásunkhoz és kizárólagosságot követeljünk saját hitvallásunk számára. Nem kell mondanom, hogy ez az álláspont nem áll messze a pápa ismert álláspontjától és azt sem, hogy ilyen álláspont mellett az egységet soha nem fog sikerülni létrehozni, legfeljebb bizonyos mérvű kooperációt. — Hiába vannak evvel szemben ugyancsak szépszámú és ugyancsak tiszteletreméltó egyének, akik viszont a dogmák iránt való minden nagyrabecsülésük mellett sem állanak az azok érintheteltenségének álláspontján, akik lehetségesnek tartják és azért becsületes igyekezettel keresik az egységnek hitelvi alapját is, azok a formulák — amint D. Elér mondja — értéktelenek, ha azok a nagy közösségek, amelyekhez tartozunk, nem tudják benne megtalálni hitüket és igazságtartalmukat. A létesülő formulákhoz való hozzájárulásunknak csak any- nyi értéke lesz, amennyiben csakugyan a mögöttünk álló egyházak nevében beszélhetünk. Mindezeket pedig csak azért idéztem, hogy velük bizonyítsam egyrészt azt, hogy