Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)

1931-12-13 / 44. szám

1931.

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

349.

Falusi kisiskoláink védelmében.

Egy tanfelügyelő iskolalátogatási jelentésében olvastam: „Idősebb tanító régies módszerrel, de elfogadható eredménnyel tanít. X éves. Különleges, illetve az új módszereket illető kívánságok hiábavalók lennének .... A rendet az osztályban tanítás alatt is egy VI. osztályos leányka tartja fenn — mint segédtanerő“ A szóban forgó iskola egyik dunántúli leánygyülekezet osztatlan népiskolája, harmincegynéhány tanulóval, amilyen a Dunántúlon igen sok van. Ezekre a kisiskolákra mostanában rossz napok járnak. Még ha nem fenyegeti is őket a fizetéskiegészítési államsegély megvonása révén a megszűnés, az osztatlan népiskolára az illetékes hatóságok lekicsinylöleg szoktak tekinteni, ahol az új módszerek megvalósíthatatlanok, ahol a kívánalmakat csökkenteni kell, ahol az eredmény magától értetődőleg nem lehet olyan nagy, mint a részben osztott, vagy éppen teljesen osztott iskolákban. Az ilyen osztatlan kisiskolák tanítóin, ha nem is szembetűnő az elkedvetlenedés, de mintha kezdene rajtuk erőt venni az az érzés, hogy ők valami alacsonyabb rendű elemi iskolában végzik magasztos hivatásukat s annak minden igazságát nem bírják úgy betölteni, mint szerencsésebb helyzetben levő kollégáik, akikre csak egy osztály, vagy talán csak egy fiúosztály vagy egy leányosztály nevelése és oktatása bízatott.

Idejénvalónak tartom, hogy felszólalás történjék ezeknek a kisiskoláknak a védelmében. Rá akarok mutatni arra, hogy a modern nevelési rendszer elvei és módszerei sokkal jobban alkalmazhatók a kisiskolában, mint a teljesen osztott nagy iskolákban s hogy a kisiskola tanítójának jobban módjában áll tanítványait a jónevelés életgazdagító és jellemnevelő áldásaiban részesíteni, mint annak a tanítónak, akinek csak egy osztállyal van dolga valamely városi iskolánál.

Azt a tanítót, akiről a fennt idézett tanfelügyelői jelentésben szó van, személyesen ismerem. Az iskoláját szintén ismerem. A tanító lelkes, buzgó nevelője, oktatója a tanulóknak, egyúttal lelki vezetője is a leánygyülekezetnek. Felesége tevékeny és vezető részt vesz a gyülekezet vallásos életében. A tanító családja együtt él és együtt érez a többi családokkal. Megvallom, engem egészen megdöbbentett e tanfelügyelői jelentés; különösen az is, hogy a tanfelügyelő a gyermekek közt rendet tartó VI. osztályos leánykát mint „segédtanerőt“ jellemezte és — helytelenítette. Nevezetesen igen furcsállom azt, hogy amikor az iskolában rendet tartó VI. osztályos leánykát látta, segédtanerőre gondolt, s nem arra a testvérnénére, aki a családban kisebb testvérei közt a rendet fenntartja! Az új módszereket és kívánalmakat hangoztató tanfelügyelő rosszaló megjegyzése énbennem azt a gondolatot ébresztette, hogy az új módszerben, ha az a tanító ilyen eljárását helyteleníti, nagyobb hiba van, mint a „régies módszert" követő

tanítóban. Mert akkor ez az új módszer elvesztette szem elől a családot, azt az Istenadta közösséget, amely lényege szerint a legjobb nevelési módszer szerint dolgozik, mert a családon fordul meg az egész emberiség, a nemzet és a társadalom jövendője.

Ugyanebben a hibában szenved az az új iskolarendszer is, amely a teljesen osztott, osztályonként, tehát életkor és nem szerint osztott is kólában látja a legmegfelelőbb iskolatípust, s nem veszi észre, hogy ez a felfogás az életet feláldozza a tantervnek, a gyermeket a tananyagnak. A termelés érdeke itt is háttérbe szorította az emberi értékeket, az életértékeket mint a modern életnek más területein. Kétségtelen például, hogy az ipari vagy mezőgazdasági racionalizált nagyüzem a termelés szempontjából sok előnyt jelent a kisipar, vagy a kisgazdaságok rendszerével szemben; de épen olyan bizonyos az, hogy az az embertípus, amely a nagyüzemek falanszter-rendszerében él és ahhoz idomul, sem testi, sem szellemi és jellembeli minőség dolgában nem veheti fel a versenyt a kisiparossal vagy a kisgazdával s ezeknek családjával. Avagy kétségtelen például, hogy különösen a háziúr szempontjából kiváló előnyei vannak a bérkaszárnyáknak, s még rendőrségi szempontok is szólhatnak a bérkaszárnyák mellett, de miattuk a családi háznak, az igazi otthonnak annyi nemes értéke s nemzetet, fajt. társadalmat fenntartó előnye ment veszendőbe, hogy a bérkaszámya bajjal tkinthető eszményi lakástipusnak. Éppen így a tanulmányi eredményt, vagyis a szerzett értelmi ismereteket tekintve az életkor szerint osztott iskola jelenthet bizonyos előnyt, a tanító szempontjából tekintve jelenthet bizonyos munkacsökkentést, munkacgyszerüsitést, de kétségbe vonom, hogy az elemi iskolának célját és rendeltetését tekintve, a gyermeknek és a társadalomnak érdekét tekintve olyan döntő előnyei volnának, amelyek miatt az osztatlan kisiskolákra lekicsinylöleg kellene lenéznünk. S ha számba vesszük a kisiskola előnyeit, én nem tartom lehetetlennek, hogy még ott is, ahol a tanulók létszáma több tanító alkalmazását teszi szükségessé, a tanulók elosztása nem életkor szerint történik, hanem olyan csoportokra, amelyekben a 6—12 éves gyermekek együtt vannak, úgyhogy a nagy létszámú iskola is kisiskolákra tagozódik, nem egy épületben, hanem a nagyközségnek vagy városnak területén a gyermekek és a családok érdekeinek megfelelően széjjelosztva.

Ez természetesen jelenti azt is, hogy a köz- oktatásügyi kormánynak ama felfogása, hogy a két vagy háromtanítós osztott iskolát eo ipso jobbnak tartja, mint két vagy három osztatlan kisiskoláét, helyt nem álló, s az utóbbi években e téren kifejtett kisiskolát gyilkoló eljárása pedagógiailag téves.

(Folytatjuk.)