Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1931-06-28 / 26. szám
204 EVANGÉLIKUSOK LAPJA Jegyzetek. A vatikán és az olasz állam közt az Azíone Cattolica dolgában néhány hete hirtelen kilobbant viszályról június 22-iki római jelentés szerint a pápa a Propaganda Fidei vezetői előtt úgy nyilatkozott, hogy a helyzet továbbra is kínos és abnormális. XL Pius szerint „minden megtörtént abban az irányban, hogy a látkör komor és fenyegető maradjon“. Ha ezt a konfliktust a vallásszabadság és az egyesülési szabadság szempontjából elvileg bíráljuk el, akkor — elméletileg — igazat kell adjunk a Vatikánnak. Másfelől azonban a gyakorlati politika kétségtelenül nem maradhat az elvi és elméleti állásponton, hanem mindig a meglevő viszonyok és kézzelfogható tények szerint kénytelen igazodni s eljárni. A valóságos helyzet pedig az, hogy a vatikán, Olaszországban ugyan szabadságot követel önmagának, de egyidejűleg eljárást követel az olaszországi és római protestáns egyházak ellen, s tiltakozik az ellen, hogy Spanyolországban biztosítsák a vallásszabadságot, mert ez szerinte elenkezik a spanyol konkordátummal. Amikor a vatikán a vallásszabadság és egyesülési jog területén ilyen formán kétféle mértékkel mér, önmaga rombolja le azt az elvi alapot, amelyre érdekei védelmében támaszkodhatnék. A vatikán nem is áll elő a vallásszabadsággal vagy az egyesülési joggal. Ezt csak ott szokta megtenni, ahol a római katholikus egyház tagjai kisebbségben vannak. Mussolinival szemben a pápa az 1929. évi konkordátum 43. cikkére hivatkozik. Ez a cikkely így hangzik: ,,Az olasz állam elismeri az Olasz Katholikus Akcióval kapcsolatos egyesületeket, mindig azzal a kikötéssel, hogy ezek a szentszék által adott utasítások szerint fejtik ki működésüket minden politikai párt keretein kívül és az egyház papságának közvetlen ellenőrzése alatt egyedül a katholikus elvek terjedése és megvalósítása érdekében.“ A konkordátumnak ezt a cikkelyét nem fogalmazták szabatosan és világosan. Az egész pont azon fordul meg, hogy mit értünk „katholikus elveken“. Nagyon valószínű, hogy a konkordátumnak ez a cikkelye azért maradt meg ebben a tökéletlen formulázásban. mert élesebb körvonalazás meghiúsította volna a konkordátum létrejövetelét. Bizonyosra vehetjük, hogy a Vatikán is, Mussolini is igen jól tudták, hogy miről van szó, s mire gondol a másik fél, de a kérdés tisztázását későbbi idők harcaira tartották fenn. Ez az idő most elérkezett. Hogy miért most, azt itt nem fejtegetjük. Csupán arlra mutatunk rá, hogy Mussolini látta az időt elérkezettnek, nem pedig a vatikán. A konfliktus gyújtópontjában az ifjúság nevelése áll. Mussolini ebben egy nézeten van gróf Bethlen Istvánnal. Szerintük a nevelés az állam feladata. A család és az egyház csak átruházott hatáskörben végeznek nevelői munkát. A vati1951. kán szerint a nevelés az egyház feladata és kötelessége, s a Krisztus egyháza erről le nem mondhat. A két ellentétes nézet közt a gyakorlatban jöhetnek létre ideig-óráig tartó kompromisz- szumok, de végérvényes megoldás nem várható. Ahogyan az állami nevelésnek célja mindig az lesz, hogy az ifjúságba beleoltsa a nemzeti, a kapitalista, a szocialista, a bolsevista vagy bármiféle, korok szerint változó államfenntartó eszméket, épenúgy a katholikus nevelésnek is mindig az marad az iránytűje, hogy az ifjúságba belecsepegtesse a „katholikus elveket.“ Ä katholikus elv azt követeli, hogy a nevelés munkája az egyház irányítása szerint s az egyház ellenőrzése alatt folyjék. A katholikus elv azt követeli, hogy — miként a pápa legutolsó enciklikája is hirdeti — a társadalmi és gazdasági élet a pápa fennhatósága alatt álljon. A pápa szabja meg, hogy a vagyonszerzésnek, va- gyoneloszlásnak melyik módja helyes; a pápa állapítja meg a munkás és a munkaadó helyes viszonyát; a pápa szabja meg a családalapítás feltételeit stb. Ezek a katholikus elvek, amelyeket a vatikán nyíltan és bátran hirdet, nem rettenve vissza a világi hatalommal vívott évszázados harc folytatásától. A világi hatalom ezeket a katholikus elveket fogcsikorgatva elfogadta és elfogadja és tiszteletben tartja ott, ahol szabad egyház van szabad államban, ahol tehát az állam mindenféle elvet megtűr, s másodszor ott, ahol az egyház teljesen ura a helyzetnek és az állam gépezetét hatalmábán tartja. Ahol az állam nem respektálja ezeket a katholikus elveket, ott el lehet készülve a római katholikus propagandának minden titkos és nyílt, cselszövő és erőszakos, de fáradhatatlan s az eszközökben nem válogatós munkájára. A pápa az életnek egész területére rá akarja tenni a kezét. Csak úgy, mint a modern állam. Igényeiben mindegyik telhetetlen és zabolátlan. A vatikán megköveteli, hogy minden római katholikus hivő minden téren kövesse a pápával megkoronázott hierarchia irányítását és utasítását. Magától értetődik, hogy ilyen elvek mellett az állammal való torzsalkodás és harc elkerülhetetlen és befejezhetetlen. Az olaszországi konfliktusnak külön érdekessége az, hogy a vatikán régi imperializmusa magában Rómában mérkőzik a világi hatalom imperializmusával. S kíváncsiak lehetünk arra, hogy az olasz konkordátum meddig marad érvényben. A vatikán diplomáciáját Mussolini döntés elé állította, s Mussolini zsenialitására vall, hogy a Vatikánnal való tárgyalásainak egész menetében, a konkordátum megkötését megelőző időtől fogva ő diktálta a tempót. A spanyolországi események is Mussolini malmára hajtják a vizet. Arról persze szó sem lehet, hogy akár a spanyol-, akár az olasz- országi események valamit is változtassanak azon a viszonyon, amely Csonkamagyarországon a római katholikus elvek és az uralmon levő rendszer közt fennáll.
