Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1931-05-17 / 20. szám
XVII. évfolyam. 1931. május 17. 20. szánk. SzsrfcauttséB is kladéhlvatal: ItBtIY (Mason a.) Ilaila: • IUTHER-SZ AVETStG. Pastatakarikaéaztiri c^akkuftala: 1290. Alapitatta : OR. RIFFftT StlOOR alisptfk. NÉMETH KAROLT nprni. Maiielaaik hálánktól asm«, vasiraaa. Ellfüelétl ár: Eaéti évre I f. * fill., félévre 3 f 3 HU, MfTélivre 1P. 80 INI, £n szán W Ilii IMraetésI arak nagaivatis szarlat. Sáfárkodás. „Kiki amint kegyalmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokiéle kegyelmének jó sáfárai; ....hogy mindenben dicsöittessék ax Isten a Jézus Krisztus által." 1 Péter 4, 10. 11. Európa a világnak legbetegebb része. Népeit és a vezetőket vaksággal verte meg az Isten. Tanácstalanul állunk szemben a nehézségekkel és feladatokkal, amelyek reánk zúdultak. Egymást és magunkat emésztő harc, irigység, félelem lett úrrá felettünk. A világháború kiragadta kezünkből a világhatalmat, Európától a föld többi részei nem várnak világosságot, üdvösséget, reménységet. Ellenkezőleg, szabadulni iparkodnak tőlünk. Le akarják rázni az igát, m_g akarják tagadni a munkaközösséget, mert úgy látják, hogy a feloszlásnak, a pusztulásnak jelei mutatkoznak rajtunk. Az élet más utakat keres, más forrásokon keresztül áramlik az emberiségbe. Csődbe jutottunk. A romlásunk oka az, hogy Európa kultúrája, szellemi élete a felülethez tapadt, elseké- lyesedett. A világháborúban kitűnt, hogy életcélunkká a „létért való küzdelmet“ tettük meg, s nem válogattunk a küzdelem eszközeiben, nem válogattunk a létnek különböző formái között. Lét alatt a legsilányabb, legpiacibb anyagi létezést értettük; eszköznek jó volt a legembertelenebb, legerkölcstelenebb és leghitványabb szerszám is, ami a kezünk ügyébe esett vagy amit megkaparinthattunk. A keresztyénség, ami még maradt belőle, eltűnt azokról a helyekről, ahol népek és nemzetek sorsát irányították, jövőjét előkészítették, s apró szektákba, begombolódzó közösségekbe vonult vissza. Agyafúrtság, csel- szövény, képmutatás, hazudozás, rágalmazás volt az ásó és kapa, amivel megdolgozták a világháború vetésének talaját. Rémisztő összegeket emésztett fel az öldöklésre való előkészület. s ugyanaz az erkölcstelenség folyik tovább vigan ma is. Csodálhatjuk-e, ha undorral és megvetéssel fordulnak el a nem-európai népek legjobbjai ettől az eszeveszett nemzetségtől? Csodálhatjuk-e, ha hitelüket vesztették az európai méregkeverők, akik a romlás csiráit viszik magukkal a testi és szellemi életbe? Nekünk, Európában élő hivó keresztyéneknek azonban Isten más feladatot jelölt ki. A mi szerepünk nem lehet az, hogy félrehúzodjunk, hogy izoláljuk magunkat. Az sem lehet feladatunk, hogy beérjük jeremiádok éneklésével, Kasszandra-jóslatokkal és kárörvendezéssel. Bennünket az Isten szolgálatra hívott el. Arra vagyunk elválasztva és rendelve az isteni kegyelem által, hogy híven sáfárkodjunk és szolgáljunk azokkal a sokféle és gazdag kegyelmi ajándékokkal, amelyekre Isten bennünket érdemünk nélkül méltatott. Hirdetnünk kell kincseinket, meg kell mutatnunk a világnak örömünket; fel kell ragyogtatnunk dicsőséges reménységünket. Egyodül a keresztyénség az, amely ennek a nyomorult és bűneiben rothadó világnak olyan életcélt tud adni, amelyért érdemes élni. „Hogy mindenben dicsöittessék az Isten a Jézus Krisz- tus dltaU" A világ ai-ba pua^tvl bele, a saját dicsőségét keresi. Hogy a saját létéért küzd. Holott megmondta a mi Urunk, hogy aki az életét meg akarja tartani, elveszti azt; aki pedig elveszti az életet ö érette, megtalálja azt. Európa népei, a pogány Róma prédáló imperializmusától elvakíttatva, uralkodni, fosztogatni akartak az egész világban. Felhalmozták Ázsia és Afrika kincseit. A nagy népek voltak a tigrisek és oroszlánok, a kisebbek a sakálok, keselyük és majmok. Ahogyan valamikor a francia Lajos versaillesi palotáját utánozták a tizenket- tedrendü fejedelmek, úgy utánozták a demokrácia korában a kicsiny népek a maguk hatáskörében a nagy birodalmak rablópolitikáját, erkölcsét, materiális kultúráját. Büszkeségben, önérzetben, hetykeségben a legelmaradottabb európai törzs sem maradt el a legnagyobb nemzetek mögött. Istennek a dicsőségét senki nem kereste. Éppen azért nem akart senki szolgálni sem. Hangoztatták a tekintélytiszteletet. De melyik az a tekintély, amelyiket tisztelni kell? Az emberi tekintély! A hatalmon levő tekintély! A földi tekintély. Hogy ez a földi tekintély megérdemlik erkölcsi alapon a tiszteletet, azzal nem törődött senki. A népnek az a kötelessége, hogy tisztelje azt, aki hatalmon van. S mivel a hatalmat kellett tisztelni, azért a szolgálat elvesztette becsületét. Aki szolgál, annak nincs becsülete, annak nem jár ki a ítszte- let. Az urat kell tisztelni. Elfeledkeztek arról, hogy az uraknak ura és a királyoknak királya olyan volt az övéi közt, mint aki szolgál. Elfe-
