Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1931-04-26 / 17. szám
1931. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 133. Köszönet és válasz. Paulik János kormányfötanácsosnak, a MELE elnökének. Hálás köszönetét mondok elismerő szép szavaidért, melyekkel szerény munkásságomat a testvéri jóindulat által megvesztegetve oly magasra értékelted. Azok dicsérnek engem, akik magok sokkal több és értékesebb munkát végeznek egyházunkban. Én magam nagyon jól ismerem és érzem gyakorióságaimat. Jól esett a „Hárfahangok" című könyvemről szóló elismerésed, mert a vallásos költeményeknek ezt a gyűjteményét (1906) csak igen nehezen tudtam a Luther-Társaság akkori vezetősége által kiadatni. A mű, mint ilyen, úttörő volt és jól bevált. Hamar el is fogyott. Éveken ál ostromoltak nem is remélt helyekről, hogy adjuk ki újra. El is készítettem még a világháború előtt a Hárfahangok második javított és bővített kiadását a sajtó alá. Csak azt kértem, hogy a kiadással járó sok levelezést, a költőktől és a kiadóktól az engedélyek kérését, a vezetőség végezze a fővárosban, ahol az telefon útján is sokkal köny- nyebben megtörténhetik. De kérésemet megtagadták. Időközben kitört a háború s a kiadás elmaradt. Most pedig már a kiadás majdnem leküzd- hetlen akadályokba ütközik. Eltörölték ugyanis a régi sajtótörvényeknek azt a szakaszát, mely a kiadó cégek szükkeblüségével szemben megengedte, hogy „egyházi és iskolai használatra korlátolt számban" költeményeket vehessünk fel hasonló gyűjteményekbe. A református testvérek újabb „Aranyhárfa" című vastag kötetéből már hiányoznak Arany János örökbecsű költeményei s ott áll a megjegyzés: a kiadó nem engedte meg a közlését. Már pedig lehet-e ilyen gyűjteményt, Arany, Szabolcska, Szász Károly stb. versei nélkül kiadni? Az én fiókomban tehát nem új kötet rejtőzik egészen új anyaggal, hanem csak a Hárfahangok sajtó alá rendezett, javított és bővített második kiadása, melyből több gyenge verset elhagytam és sok jót és újat felvettem. Ezt én a Luther-Társaságnak készséggel rendelkezésére bocsátom. De gyakori gyengélkedésem és befejezésre váró történeti munkáim lehetetlenné teszik, hogy a költőkkel és kiadókkal való levelezéseket és nehézkes egyezkedéseket most az öregkoromban magamra vállaljam. Ezt ma alkalmasabb és fiatalabb szerkesztőre kell bízni. Igen sajnálom, hogy bizalmas, szíves felhívásodnak nem tehetek eleget. Testvéri kollégiális szeretettel Sopron, 1931. ápr. 15. őszinte hived D. Payr Sándor, nyug. egyet, theol. tanár. A lelkészi pálya. D. Dr. Raffay Sándor püspök a soproni Theológiai Konferencián nagyon tartalmas, adatokban gazdag, igen tanulságos előadást tartott a protestantizmus világhelyzetéről. Előadásában töbek között az ragadta meg a figyelmemet, hogy a majdnem tisztára evangélikus skandináv államokban a római katholikusok milyen nagy erőfeszítéseket tesznek (kevés eredménynyel) a lelkek elhalászására. A római katholikus stratégia egyik sarkalatos pontja úgylátszik az, hogy bár a tisztára római vallású országokban a lelkipásztorkodás igen sok kivánni valót hagy hátra, amire példa a délamerikai államokon kívül Franciaország is, a protestáns országokat megrakják papokkal, szerzetesekkel, apácákkal; neveznek ki érsekeket, püspököket. S ha egyelőre az eredmény nem mutatkozik is, előbb- utóbb a sok papnak stb. munkája mégis meg fog látszani, mert mind dolgoznak. • Ezzel szemben mi evangélikusok, itt a róm. kath. többségű Magyarországon, alighogy soproni fakultásunkon emelkedést mutatott a theológiai hallgatók száma, azt kezdtük emlegetni, hogy túltermelés lesz papokban. Sót arról is hallottam, hogy olyan ifjakat, akik a papi pályára akartak lépni, azzal rémítgették, hogy nem tudnak majd elhelyezkedni. Pedig egyáltalán nem mondhatjuk, hogy szórványaink, sőt népesebb gyülekezeteink kellően el volnának látva lelkészekkel, s tervszerű belmisszió mellett még sok állást kellene szerveznünk. Nem jellemző-e, hogy a legújabb kimutatások szerint Németországban a lakosság 64 százalékát kitevő evangélikus egyházaknak kevesebb lelkésze van, mint a római katolikusoknak? Nem számítva azt, hogy a szerzetesek és apácák harcos légióival szemben az evangélikus diakonisszák, még inkább a diakónusok milyen csekély számban vannak! El kell ismernünk, hogy a római egyháznak óriási helyzeti előnyt jelent pénzügyi szempontból a cölibátus. A paróchiákat, iskolákat olcsóbban tudja ellátni munkaerőkkel, mint a protestáns egyházak, amelyeknek mindig számolniok kell, vagy kellene a lelkészek, tanárok, tanítók családjának, gyermekeinek megélhetésével, neveltetésével, nyugdíjával, lakásigényeivel stb. Az is bizonyos, hogy a családi gondok, különösen manapság, olyan munkatöbbletet jelentenek, amelyek a római egyház lelkészei számára nem léteznek. Igaz viszont az is, hogy a lelkészi család, amelynek élete a lelkészek gyermekeit nem rettenti el a papi pályától, hanem papi generációkat nevel, nagy áldás az egyházra és a gyülekezetre egyaránt. Ellenkező esetben persze nem sok építő hatása van a gyülekezetben. Az Evangélikus Papnék Országos Szövetségét kizárólag azért üdvözlöm örömmel, mert minden házassági szabályrendeletnél eredményesebben gyakorolhat áldásos hatást a lelkészi családok
