Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1931-04-19 / 16. szám
124. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1931. zett végig Gyurátz tűzben égő szemekkel a gyülekezeten és kérdé: „Fiaim, hát ti is el akartok hagyni?“ Erre kitört a lelkesedés oly elemi erővel, hogy az ellenzéki Barcza Géza meghatottan könnyeit törölte, Perlaky Elek pedig nyíltan kijelenté, hogy az ellenzék, tekintettel a püspök indító okaira és a közlelkesedésre, meghajtja zászlaját, meghódol.“ Ez volt Gyurátznak egyik legnagyobb diadala. Gyurátz volt az, aki bánatos visszavonulásából Somogy Deák Ferencét, Véssey Sándort lelke mélyéig ható beszéddel ismét a tettek mezejére hívta. Négy felügyelővel (Radó, Ihász, Véssey, Berzsenyi) osztotta meg az egyházkormányzás gondjait. 21 évig volt püspök, 44 év alatt mint principális 50 káplánból nevelt Dunántúlnak buzgó lelkészeket. „Egykori káplánjaim vitézlő hadosztálya" mondja rólok ő maga is, akiket azután „Lelkészi Értekezlet" neve alatt fogott rendtartó keze alá. Személyes hatása rendkívül nagy, a háza mintegv papi szeminárium volt. A lelkészi értekezletek meghonosításában Gyurátznak van legnagyobb érdeme. Sok téren volt bátor kezdeményező. Mint a Prot. Irodalmi Társaság elnöke, ő rendezte Pápán az elsó vándorgyűlést. A nagy Debrecen akkor még nem mert erre vállalkozni. Az Egyetemes Gyámintézetben ő indítványozta a Leopoldiánumot, a Gusztáv Adolf és a Ferenc József-alapot, a Luther-társaságban több hasznos kiadványnak ő tört utat, ő vitte dűlőre a dunántúli új énekeskönyvet, melybe maga is tíz szép éneket írt. Agendáját három kiadásban használja a fiatalabb papi nemzedék. És mit mondjunk áldozatkészségéről? Pozsegán el akarták árverezni az épülő imaházat. Ekkor ő a húgainak gyűjtött takarékkönyvből vett ki 15,000 koronát, hogy megmentse a határszéli kis gyülekezetét. Hány alumnust, hány árvát nevelt fel! Most a soproni konferencián egy fiatal lelkész meglepetésszerüleg vallotta be: engem és öcsémet Gyurátz mentett meg, havonként 10 forintot küldött, abból tanultunk. Lemondása után is a világháború alatt Pápa városának vezető embere volt. A Vöröskereszt Egyletnek, majd a keresztyén szociális pártnak elnöke. Látogatja a kórházakat. A hitet, egyházat és magyar hazát fenyegető napokban népgyüléseken a piacon, a nagy templom előtt és a kollégium udvarán szónokolt, mint kezdő papkorában. Ablakát csak egyszer verték be, mikor Tisza Istvánt nyílt utcán kísérte el a szállására. De az egész könyvet kell elolvasni, hogy Gyurátzot nemes lelki világában, teljes nagyságában megismerjük. Lelkiatya, városatya és házitanító maradt mind haláláig. Dolgozott utolsó napjáig. Kedves fügefáit nyesegette a kertben, mikor a halálos szúrás érte. Szerencsejáték. Mostanában megint rakásszámra kapom különböző bizományosok leveleit, melyekben arra intenek, próbáljam ki a szerencsémet az osztálysorsjátékon. Ez a sorsjáték igen jó üzlet lehet, mert amellett, hogy úgylátszik az államkincstárnak is van belőle — bizonyára nem kicsiny — haszna, a jövedelméből telik arra is, hogy különböző cégek tekintélyes összegeket költsenek nyomtatványokra és levelezésekre. Rágondolok arra, hogy a mi egyházi költségelőirányzatainkban a postaköltségek is gondot okoznak és egy- egy nyomtatványnak, röpiratnak előállítási költségei egész bizottságoknak okoznak fejtörést. Mennyivel eszesebbek és élelmesebbek a világ fiai s mennyivel több pénz jut a világ hiábavalóságaira! Ha olvasom az osztálysors játék-ügynökök felhívásait, látom, hogy a Szerencse azokban megszemélyesítve, bálványként jelenik meg. A Szerencse ragaszkodik bizonyos számokhoz; különösképen kegyel egyes bankházakat vagy pénzüzleteket; hajlandó pártfogásával kitüntetni azokat, akik bizonyos számokkal vagy bankházakkal tesznek próbát. Sőt egyenesen elhanyagolása ennek az istenségnek, ha valaki időről-időre meg nem jelenik oltára előtt, hogy bemutassa pénzbeli áldozatát. A mágiának egy válfaját ismerjük meg a prospektusokból. Aki megüti a főnyereményt, azt a hírlapok meginterjúvolják, annak fejét valami titokzatos „szerencse-nimbusz“ övezi. Az ilyen ember a „szerencse fia", „arany• ember“, akinek érdekében okkult kozmikus erők lépnek síkra s viszik előbbre az élet rögös, számára elsimított útjain. Jó volna tudni, hogy miként alakul a nagyobb nyereményt megütött „szerencsés vevő“ további élete. Szerez-e neki az ablakon berepült pénz boldogságot, előbbre jut-e általa az élet útján; vagy hány esetben lesz a boldogtalanságnak oka, amikor a talán szegény embert vagyonhoz juttatja s lehetőségeket teremt számára, amelyeket rosszul használ fel, vagy reászabadítja a cápákat, a sakálokat, akik kifosztják, mocsárba fojtják. A szerencsejáték, legyen az lutri, osztály- sorsjáték, kártya, kocka, vagy bármely más válfaja a véletlenre való számításnak, minden időkben nagy vonzó hatással volt az emberekre. Akik ilyen játékokat rendeznek, államok, egyesületek, kaszinók vagy bárkik, igen jó emberismerettel és pszichológiával dolgoznak. Mindig vannak nagy számmal, akik lépre mennek, horogra akadnak, csak a széleskörű és ügyes propagandáról kell gondoskodni. Vannak emberek, akik még sikkasztásra, bűnre, családjuk nyomorgatá- sára is képesek, hogy „a szerencsét kipróbálhassák“. Az ember természetéhez tartozik, hogy van benne vállalkozási kedv és hogy szeret kockáztatni. A bizonytalanság izgatja s ez az izgalom jól esik. Az ember képzelőereje hatalmasan dolgozik és örül, ha beleképzelheti, beleélheti magát olyan helyzetekbe, amelyektől elzárja az a szomorú körülmény, hogy nincsen pénze, s amelyekről azt hiszi, hogy ha pénze volna, mindjárt hozzáférhetők volnának. Az embernek ebből a természetéből fakad a színjátszás, a regény, sőt a társaséletnek sok fűszere is. Némely ember tizenegy hónapig nyomorog, hogy egy hónapig valamely fürdőhelyen, lehetőleg külföldi fürdőhelyen, a nagyurat adhassa, akinek a pénz nem okoz gondot.
