Evangélikusok lapja, 1930 (16. évfolyam, 1-43. szám)
1930-10-05 / 32. szám
1930. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 253. békesség. Ehhez naponként fel kell venni a keresztet; naponként tisztában kell lenni azzal, hogy mit akarok. Ha így megyek végig a napon, akkor követtem őt és méltó lehetek hozzá. Az új úton ott vannak a kísértések, amelyek vissza akarják vinni a régi életbe. Vigyázni kell és nem szabad engedni. De aki Krisztusért elveszti régi életét, megtalálja az újat. Ha vége van a földi vándorlásnak, vár reám a menny. Nem megyek tovább egyedül, hanem velem van az én Megváltóm, s aki befogad engem, az öt fogadja be. Ajkamra adja a szót, nem jutok zavarba. Mivel azt mondom és adom, amit kaptam, azért hasznos is lesz az s így lesz egy nagy egység azok között, akik befogadják öt. Aki az Ur munkáját végzi, az megkapja jutalmát; a jutalom az, hogy ott lehetünk majd, ahol ö van. A földi élet vándorút, melyen Isten végzi munkáját rajtunk, hogy megkaphassuk a békességet. Vajha minden egyes lélekben bekövetkezne a békétlenség, de azután bekövetkeznék a békesség is! Mohr Henrik budapesti lelkész „Hiányérzetek a lelkész életében" címen tartotta meg előadását. Válságban van a világ, a hazánk, az egyház. Nagyfokú a közöny az igehirdetéssel szemben, a keménység a hallott vagy olvasott Igével szemben, az egyház iránt és a hit iránt. Az egy ház szolgálatát mellőzik, az egyházat a legkisebb ok miatt elhagyják. A családi élet megdöbbentően romlik. Fegyelmezetlenség egyháziaknál és világiaknál; ennek következtében választási zavarok és gyülölségek. A róm. katholi- cizmus fellépésével szemben engedékenység. A keresztyén közösségben élni vágyók sűrűn a szektákhoz mennek. Ezekért az állapotokért ki felelős? Minden időben, amikor arról volt szó, hogy az egyház megújulása történjék meg, ez azért ütközött nehézségbe, mert akik a népet vezették, nem óhajtották a reformációt önmagu- kon véghezvinni. Mondhatjuk gyülekezetünkről, hogy elmaradt, megnemértő, világias, nem törődik az Igével. Ámde a gyülekezetünk mégis az Urnák nyája, melyet drága vérével szerzett s mi arra vagyunk rendelve, hogy ezt hirdessük az ö szeretetében és kegyelmében; nem hogy a gyülekezetét elvessük, hanem hogy könyörüljünk, úgy ahogy az Ur a mi lelkűnkön könyörül. Ébredést nem várhatunk öntevékenységünktől, hanem csak a bünbánattól, az Ur kegyelmének újra elfogadásától. Első sorban azoknak kell ébredni, akik a nép vezetői, a lelkészeknek. És mire kell a lelkészeknek ébredni? Érdemetlen voltának megismerésére, nagy hiányaira; felébred arra, hogy szolgálatában szükséges lelki fel- készültség tekintetében milyen nagy az elégtelenség és szolgálatra, vezetésre vágyó lélekkel könyörög: „Uram mutasd meg, mi fogyatkozás van énbennem!" Bizonyára van lelkész, aki önmagával meg van elégedve s inkább a gyülekezetben látja meg a hibákat, hiányokat, amikről olyan nagy elkeseredéssel tud beszélni; hiányokat az elismerés, a fizetés, az alkalmas társaság tekintetében. Azonban aki komolyan az Ur elé áll, és beszámol a reá bízott lelkek közti munkálkodásáról, az meglátja saját hiányait. Az első hiány ott mutatkozhatik, ahogyan a lelkészek a pályájukra indulnak. Mások pénzszerzésre használják fel a pályát. Másoknak tanulmányai voltak hiányosak, úgyhogy nem tudnak mit csinálni az Igével, Isten igéje a világ igéje lesz s elveszti erejét az üdvigazság szempontjából. Hiányzik sok lelkészből az üdvbizonyos ság, ebből következik a nagy ellentét, amely a lelkész élete és igehirdetése között van. Ez az oka sok gyülekezeti élet összeomlásának. Felébred a lelkész anak tudatára, hogy az igének elsősorban az ő életén kell uralkodnia és az ő életén kresztül kell meglátniok a gyülekezeti tagoknak, hogy az üdvösség nem elmélet, hanem az élet alapigazsága, az örvendező életnek ereje. A lelkész nem ismeri a munkájában és gyülekezetében legnagyobb segítségét, az imát. így a prédikációra való készülés csak az ész munkája, amelyet néhány irodalmi idézet fűszerez; látogatásaiból a lelkek nem nyernek semmit; a vallástanítás száraz, bizonyos tudás elsajátítását szorgalmazza. Ahol a lelkész élete nem áll az ima alatt, ott nincs áldás a gyülekezeten. Gáncs Aladár „Győzelmek a lelkész életében" címen tartott felolvasást. A győzelem abból áll, hogy alávetjük magunkat az Igének. Hogy tudunk nemet mondani. Rámutat a pénz veszedelmes voltára; győznünk kell ott, ahol a pénzt kiadjuk, a pénz felhasználása terén. Ajánlja, hogy Isten országának munkájára mindenki adjon tizedet. Győznünk kell a lustaságon, a nagyravágyáson; sok kisértés az emberek részéről jön; sok veszedelem rejlik az énben. Délután dr. Molnár Gyula szólt a konferenciához mint az ostffyasszonyfán tartott konferenciának társelnöke. Gáncs Aladár megemlékezést olvasott fel a konferenciáról, amelynek résztvevői közül elhunytak Pauer Irma diako- nisszafőnöknő, Hutter Zsigmond lelkész és Horváth Pál segédlelkész. A tizedik évforduló alkalmával ünnepélyes deklaráció fogadtatott el, amely mély hálával magasztalja Isten kegyelmét az 1920. augusztus 3—6. napjain tartott astffyasszonyfai konferenciáért; hálával emlékezik az ostffyasszonyfai gyülekezetről; köszönetét mond a rendezőknek, előadóknak s a közreműködött református testvéreknek. A konferencia újból elkötelezte magát a lelki ébredés és egyházi megújhodás tiszta ev. alapon való szolgálatára a megfeszített és feltámadott Krisztus programmja, ereje, vezérlete és dicsősége jegyében. A 103. zsoltár 1—7. versével közös imádkozással és az Erős Várunk éneklésével tette teljessé a tiz éves évforduló Ébenháézerjét. — A Harangszó felelős szerkesztői és kiadói tisztségét Turóczy Zoltán győri lelkész, a lap egyik társszerkesztője vállalta el. Isten kegyelme legyen munkáján. •
