Evangélikusok lapja, 1930 (16. évfolyam, 1-43. szám)
1930-09-21 / 30. szám
1930 EVANGÉLIKUSOK LAPJA 235 embernek állapotáról szóló tanítás^mennyiben ellenkezik a modem, különösen Rousseau által terjesztett felfogástól; röviden csupán arra mutatok rá, hogy a világháborúnak és a rákövetkező esztendőknek borzalmai sokakat, olyanokat is, akik a keresztyénség lelki világától távol esnek, rábírtak és rákényszeritettek arra, hogy a természetes ember méltóságáról és nemességéről alkotott képzeteiken gyökeres változtatásokat eszközöljenek, mert nyilván látták, hogy Isten segítő kegyelme nélkül az ember valóban bűneiben elveszett és elkárhozott. Úgyhogy Pál apostollal együtt azon csodálkozhatunk, hogy Krisztus érdemesnek tartotta a bűnösökért meghalni. Témánk vonatkozásban a kérdés másik oldala érdekel. Nevezetesen rámutatok arra, hogy a HV. azt mondja, hogy a Szentlélek és a kercszt- ség által kell újjászületnünk. A keresztség kiszolgáltatása az egyháznak funkciója. Az egyház tehát mint Istentől rendelt üdvintézmény jelenik meg előttünk. Az újjászületést a Szentlélek munkája bennünk, s bár a Szentlélek munkájában korlátozva nincs, hitet ébreszt ahol és amikor akarja, de ime az Ige mellett most már itt találjuk a keresztség szentségét is, mint amely által Istennek rendelése szerint a Szentlélek munkája bennük az újjászületést. A Szentlélek nincs kötve a keresztség szentségéhez, de ez nem jelentheti azt, hogy az ember sincs kötve hozzá. Nem állíthatjuk, hogy az egyházon kívül nincsen üdvösség, s hogy az egyház körén kívül nem lehetséges számunkra az új életben való járás; de éppen olyan bizonyos az A. H. szerint az is hogy az ember részéről az üdvnek rendje az. hogy a keresztség által felajánltatván az egyház részéről Istennek, az egyházban élje a kegyelmi eszközök segítségével az újjászületett, Istennek tetsző életet. Az Á. H.-ban található kárhoztatá- sok mellett és azok fölött ez a pozitívum az, ami hathatósan ellene irányul és működik minden szektáskodásnak, rajongásnak és magát személyi élményekben kiélő individualista vallásosságnak. A vallásosság legszemélyesebb és legmélyebb élménye és ereje, az újjászületés, amely körül mutatkozik éppen a legtöbb szektáskodás és rajongás, az A. H.-ban elválaszthatatlanul egybekapcsolódik az egyházhoz, az igazán hívőknek és szenteknek társaságához való tartozással. Amikor ébredő és ébresztő mozgalmak megindulását óhajtjuk, amikor az. evangelizálás által kívánunk lekeket Istenhez elvezetni, korunkban rendkívül fontos az, hogy ennek a munkának végzése közben ne feledkezzünk meg az A. H.- nak e tanításáról. Sajnos, az evangelizációkban és az ébredő mozgalmakban sokszor hiányzik az egyházi közösségnek kellő hangsúlyozása; az egyháztól mint isteni üdvintézménytől sokszor valósággal visszariadnak azok, akik egyébként buzgósággal és hittel fáradoznak embertársaik üdvének munkálásán. Hogy Hitvallásunk tanítása teljesen írásszerü, s megegyezik az evangé- liommal, azt most e helyen nem tartom szükségesnek kifejteni. De igen is rámutatok arra, hogy amilyen előkelő helyet kell hogy elfoglaljon egyházunk jelen feladatai között az evangelizáció, a hitébresztés, éppen olyan szükséges az, hogy ez az A. H. szellemében történjék, vagyis az embereket az egyházba vigye és az embereket az egyház általvigye Istenhez. Ha már szóltam az egyházról mint üdvintézményről, tehát mint olyan Isten által rendelt intézményről, amelynek szerepe van az üdvösséghez jutásban, szólnom kell az egyházról mint üdvközösségröl is. Azt mondhatnám, hogy az egyház mint üdvintézmény egy munkaközösség és munkaszerv. De az A. H. szerint az egyház több ennél. Az egyháznak vannak kincsei, javai, gazdagsága, ereje és hatalma. Az egyházé a kulcsok hatalma, amelynél fogva Isten parancsa alapján a bűnök alól feloldozhat. Az egyházra van bízva az Igének hirdetése és a szentségek kiszolgáltatása. Ehhez most még hozzáfűzöm, hogy az A. H. szerint az egyház a szentek és igazán hivők gyülekezete, nyája, amely úgy egészében, mint tagjaiban az Ür Krisztusnak fejedelemsége és pásztorsága alatt él. Az A. H. nem sorolja fel mindazon lelki javakat és kincseket, amelyek az egyház tulajdonában vannak, amelyekről Pál apostol mint a Szentlélek adományairól, ajándékairól emlékezik meg, nem sorolja fel azt a fegyvertárat, amely az egyháznak rendelkezésére áll küzdelmeiben. Két szóban foglalt igen sokat össze; az a két szó: igazán hivők és szentek. Mindaz a kegyelem, és kegyelmi ajándék, amely szükséges a hithez, megadatott és megvan a hivők közösségében, az egyházban; s mindazok az erények, jócselekedetek, lelki tulajdonságok, amelyek szükségesek a szentséghez, megvannak az egyházban. Az egyház tehát minden tiszteletet megérdemel. A Krisztusnak ezt a szolgálóját, az egyházat nagyra kell becsülnünk és érte áldozatokat hozni, fáradozni, közösségében hűséggel élni és megmaradni a keresztyén embernek amiként kötelessége, úgy másfelől naponkénti vigasztalása és erősítése is. Az üdvösségnek a közössége az egyház. Sokszor, nagyon sokszor kell erre egyháztagjainkat emlékeztetnünk, mert újból és újból a^ a veszedelem fenyeget bennünket, hogy az egyházban csak jogi közösséget. avagy vagyonközösséget lássunk, s az egyházközigazgatásban és a vagyonkezelésben kimerítve lássuk mindazt, amit az egyház mint közösség tőlünk kíván. Ugyanitt kapcsolódik bele az A. H. egyházunk jelen feladataiba az egyházfegyelem kérdésében is. Az egyházfegyelem alapjául szolgál az a lelki hatalom, amelyet az egyház Urától, a Krisztustól kapott. Az egyházfegyelem kezelésének mértékét pedig megadja az egyháznak az a tulajdonsága, amely szerint az egyház a szenteknek és igazán híveknek nyája. A fegyelmezést tehát nem ott kell kezdeni, hogy egyes kirívó viszaéléseket akarunk megszüntetni a tagokban rendszabályozás útján. A fegyelmet neveléssel kell kezdeni, a nevelést pedig példaadással. Az egyház mint a szenteknek és igazán hívőknek
