Evangélikusok lapja, 1929 (15. évfolyam, 1-50. szám)
1929-03-24 / 12. szám
94, EVANGÉLIKUSOK LAPJA tehát a Várkerület közepére s ott jártak párosával.) Mivel az osztrák katonák mellett lenézően mentek el, parancs érkezett, hagy a hadnagytól felfelé minden tisztnek köszönni kell. Ezért aztán már messziről kitértek előlük a másik utcasorra. Még azt sem engedték meg, hogy a diákszállásokon muzsikáljanak, énekeljenek. Véssey Sándor a Lehner fiukkal a Festetich-ma- jor utcai oldalán lakott egy gazdatiszt özvegyénél. Igen nagy szobájuk volt s benne új zongora. Itt akartak a diákok farsangi zeneestélyt rendezni. De Mesterházy Gyulát figyelmeztette a Russ-füszerüzlet vezetője, hogy elárulták őket, a rendőrség rajtuk fog ütni, így kénytelenek voltak a zenés mulatságot Mesterházy lakásán megtartani, akinek szintén volt zongorája. A rendőrség esti tíz órakor csakugyan megjelent a Fes- tetich-majorban s bosszankodva távozott. Pfeifer Lajost, aki Trsztyenszky Gyulával a Templom-utcában lakott, azzal is meggyanúsították, hogy megszűrt egy fináncot és börtönbe hurcolták. A Libényi-féle merénylet után a széles sza- lagu francia sapkát viselő diákokat is mind becsukták. Torkos László, a jeles poéta is, aki kőszegi fíu volt s mint Véssey tanulótársa hat osztály - lyal járt Gyurátz előtt, az 1907. évi jubileumra írt „Sopron" című költeményében így jellemzi diákéveit: Dermedt kor zordon éjszakáján, Szent oltárt vettünk itt körül, Élesztve lángját lankadatlan, Hogy hajnal keljen fényibül; Kíolthatatlan lángolással Szeretni hont és nemzetet Nemes versenyben lelkesíté Egymást vezérlő s vezetett. Gyurátz idejében volt soproni diák (1856— 1860.) Rákosi Jenő is (akkor még Kremszer) a bencéseknél. Első szállása a Hid-utcában volt, a második pedig a Kőművesrétre néző Lipkovics- házban. Rákosi szintén jellemző dolgokat mond el „A soproni diákribillió" címen. A bencés diákok is 1860. magyar ruhát kezdtek viselni. Egy szombat este azonban, midőn a katonabanda szerenádot adott az osztrák főtiszteknek, cilindereket tettek a fejükre, de csak azért, hogy a pajtásaik azután leüssék. Nagy felháborodást keltett ez a német úri nép között, akik még igen komolyan viselték ezt a diszes kürtőkalapot. Elterjedt a rémhír, hogy cilinderbeveréssel „kra- vall" van a városban. A líceumi diákok is nyomban a csatatéren termettek s elhatározták, hogy a K.-féle leánynevelő intézet tulajdonosnőjének, aki a mai Caesar-féle házban (a Rókalyuk és az Orsolyiták közötti sarkon) lakott, macskazenét adnak, mert valahol azt merte mondani: mind majom, aki magyar ruhában jár. És ezt gyorsan meg is tették, a katonabanda elhallgatott, a közönség szétfutott, rendőrök jöttek és sürgöny ment Bécsbe: kiütött a forradalom, mit csinál 1929, junk? Rákosi szerint csak Ramóczy Valérián bencés igazgató tudta a veszélyt elhárítani, aki magára vállalta a vétkesek megbüntetését. (Férfidalkör Emléklapja 1890. okt. 5. és „Sopron" 1913. okt. 22.) Legtöbbet azonban báró Dóczi Lajos mond a Bach-korszak diákéletéről. Egy osztállyal járt hátrább, mint Gyurátz, a tanáraik tehát ugyanazok voltak. Dóczi nagy hálával a lyceumnak köszöni, hogy magyar és író vált belőle. A lyceum nélkül, mondja, ő is mint falusi szatócs kereshette volna a kenyerét. Először a bencéseknél kért bebocsátást, de azok elutasították. És ez volt a szerencséje, úgymond, mert a szerzetesek a Bach-korszakban németül tanítottak, a protestánsok pedig magyarul. Valóságos irónia, hogy Dóczi, aki egy szót sem tudott magyarul, éppen Bach idejében tanulta meg nyelvünket a lyceumban. Több szép tárcacikkben ismerteti a Neues Pester Journalban az akkori soproni iskolát. „Egyszerű, puritán, szűkösen berendezett, de lelkes, tudós és hazafias volt akkor (1856— 1864.) az a soproni ágostai hitvallású protestáns iskola". A diákok az alumneumban csak ebédet kaptak, a kenyeret, szalonnát, kolbászt és gyümölcsöt pedig a heti vásárokra érkező szülők és rokonok hozták magukkal. A nagyobb fiuknak a szülők még sajáttermésü „szüzdohányt" is hoztak fel, hogy ezzel is vétkezzenek az osztrák ellen. Protestáns vonás, mondja Dóczi, hogy a kultusz itt nem nyomta el az oktatást, mint az osztrák minisztériumban. Hetenként csak csütörtökön szolgált a nagyterem házikápolnául, amelyben egy kis orgona állott. Ekkor gyülekeztek ide diákok és tanárok a tanítás előtt „exhortatióra", amely énekből és rövid írásmagyarázatból állott. „Más vallásu csak én voltam, — írja Dóczi — és a Belgrádból való szerb Gyorgyevics, aki az év végére szintén magyarrá formálódott." A 8 év alatt a 15 professzortól soha sem hallottam vallásgunyoló, máshitüek ellen irányult, vagy akár csak túlzó pietista szót sem." Ez az iskola liberális, türelmes és független volt. Az érintkezés a tanárok és tanulók közt atyai, sőt baráti. A fiatal Thiering Károly tanár, a született háziúr, egy szegény zsidó fiút (ez Dóczi) a legmelegebb szobájába csukott be büntetésül írandó feladatok ürügye alatt, de csak azért, hogy meg ne fagyjon; lefizette helyette a tandíjat és tankönyveket kölcsönzött neki egész évre. A soproni tanárt megbecsülték a polgárok, könnyen lehetett háziúr is. Flasch, az egyszerű énektanár, a gazdag vendéglős lányát, a szép Heldrích Bettit kapta feleségül, akinek kezére a gazdag Potyondy ügyvéd hiában pályázott. Azért nem is voltak a tanárok elégedetlenek, irigyek vagy nagyravágyók. (Folytatjuk!.) GONDOLATOK. A császár kardjának semmi köze a hithez; a kard a testi, világi ügyekre való. * Luther.
