Evangélikusok lapja, 1929 (15. évfolyam, 1-50. szám)

1929-03-17 / 11. szám

1929. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 85. mozdított püspöke két évi várfogság után a nagygeresdi papiakban élt visszavonultan. He­lyette Wohlmuth Lipót rohonci lelkész, a csá­szári kormány által kinevezett adminisztrátor nyitotta meg imádsággal a templomban az ünne­pélyt. Utána Pálfy József magyar, Wagner Já­nos lelkész pedig német beszédet mondott. Pálfy a Jelenések könyve 3. részéből vette a vigasz­taló alapigéket: „íme adtam te elődbe egy meg­nyílt ajtót, melyet senki be nem zárhat: mert va­gyon valami jóság benned és megtartottad az én beszédemet... azért én is megszabadítlak téged a kísértésnek idejéből... íme eljövök hamar, tartsd meg azt. ami nálad vagyon, hogy senki el ne vegye a te koronádat.” A templomból a lyceumba vonult a közönség s a nagyteremben Király József Pál igazgató latin orációt, a jeles szónok Domanovszky pedig nagyszabású magyar beszédet mondott. Domanovszky a soproni főis­kola múltjáról, a pedagógusokról, a jóltevőkről s a szenvedések tüzében aratott diadalról be­szélt. A bevezetésben mondja, hogy iskolánk „az egyház anyai oltalma alatt emelkedett ki szikla­képen a vészhullámokból, hogy bizonyságot te­gyen azon igazságról, miszerint az Isten áldása csak arra száll, aki az igazság, a jog és a jó ügy mellett a küzdelmek és szenvedések között is in- galhatlanul megmarad”. A nevelés fokozatait vá­zolva, a szabad nevelés eszméjét dicsőíti: „mely elismeri a családi, nemzetiségi, hitbeli különbsé­geket, de ezeket mind a tiszta humanitás tisztító tüze által megdicsőíti”. S végül a régi emlékek hatása alatt az akkori időben szokatlanul bátor szavakkal fogadalmat tesz: „Mi a protestáns egyház elveit megtagadni soha nem fogjuk, mi, hogy a haza, ezen közös anyánk iránti tartozá­sunkat lerójuk s a részvétlenség és közönyösség bűnébe ne essünk, a magyar nemzetiségnek te­hetségünk szerint hűséges ápolói leszünk, tisz­telve e mellett minden nemzetiséget; mi a gon­dolat és erény igazságának útjáról letérni soha nem fogunk; mert él kebelünkben azon hit, hogy csak az igazság tesz bennünket szabadokká.” (Isk. Tudósítvány 1857. 20. 1.) Elképzelem, hogy a kis Gyurátz, aki már otthon is jó szavaló volt, most itt a fényes ün­nepélyen mily éles, figyelő szemekkel és fülek­kel szívta magába Domanovszky igéit, nemcsak a tartalmát, hanem az előadás módját is. Doma- novszkyt mint tudós tanárt és jeles szónokot élete fogytáig emlegette, ő és Pálfy szónoki te­hetségükkel maradandó hatást gyakoroltak Gyu- rátzra. Tanárai közül Lehr András nemcsak a latin nyelvnek és irodalomnak volt mestere, ha­nem nagy lélektani ismerettel gyakorolta a fe­gyelmet is. Volt egy renitens, makacs tanítvá­nya, akin se jó szó, se verés nem fogott. Lehr kiállította ezt az osztály közepére s így szólt a fiukhoz: „Látjátok, fiaim, hogy ezen a társato­kon nem fog sem szó, sem verés; ennek tehát nem a testét, hanem a lelkét fogjuk megverni”. S ezzel fogta a botot s a diák vállát gyengéden megérintette vele s utána ezt kellett cselekedni az egész osztálynak. A fiuk megilletődve, holt- halványan végezték az ekzekuciót és a delikvens teljesen megtörve sírt, zokogott és bocsánatot kért. Petőfi és Gyurátz tanára ilyen lélekbúvár, művész volt a pedagógiában. (Luther-Naptár 1924. 93.) Gyurátz eleitől fogva büszkesége volt a sop­roni iskolának. Bizonyítványait megőrizte s ezek szerint a VIII. osztályig nincs más osztályzata, mint csupa kitűnő. Megérdemelte volna a gyé­mántgyűrűt, de a Back-korszakban ilyent nem kapott a magyar. A II. osztályban 35 tanuló között a 4-ik, a III-ikban 42 között már a 2-ik, a IV. osztálytól kezdve pedig mindig az első he­lyet érdemelte ki. Pedig a tanulás mellett már igen korán másokat is tanított, magának kellett magát fenntartani. Igaz, hogy a tápintézetben egész évre csak 20 irtot, tehát havi 2 forintot fi­zettek a diákok s voltak ingyenesek, meg 12 frt-ot fizetők is, de ezért csak ebédet kaptak. Volt ugyan külön konviktus is havi 8 frt fizetés­sel, de Gyurátz erre gondolni sem mert. össze­sen csak húszán bírták ezt a nagy költséget. Még mint kis diák kezdte otthon Bükön Guoth Ignác fiait a gimnáziumra előkészíteni s mikor a Guoth fiuk 1859 őszén Sopronba bejöttek, Gyu­rátz mint az instrutoruk velők lakott. Ez a Guoth Ignác földbirtokos volt az, aki mikor a kis Gyurátzot Sopronba felvitte s volt tanulótársá­nak a meggyesi Müllner Mátyás tanárnak bemu­tatta, ezt mondta: „No Mátyás, most hát olyan fiút hoztam nektek Bükről, akiből meglátod, hogy püspök lesz.” S erre a jövendölésére Guoth Ignác még 1896. is hivatkozott, midőn Gyurátzot csakugyan mint egyházlátogató püspököt fogadta és üdvözölte Bükön az asztalánál. (Farkas E. Tükörképek. — Harangszó 1925. 196.) Ehhez hasonló, amit Szente György fiától, Szente Károly úrtól, mint családjukban élő és a püspökválasztáskor felújított anekdotát hallot­tam. Mikor Gyurátz az V. gimnáziumi osztály elvégzése után hazament Bükre s tiszta kitűnő bizonyítványát volt tanítójának bemutatta, a ki­járó szíves dicséret után azt kérdezte tőle Szente: „Jól van, édes keresztfiam, hát aztán mi leszen majd belőled?” — „Püspök leszek, ke­resztapám, mi lennék más!" — felelte Gyurátz sebtiben tréfásan. Szente pedig meglepődve je­gyezte meg: „Ejnye, fránya, mindjárt ezen kez­ded?” Szokatlan, kihívó kötődés volt ez a diák- fiú részéről, mert Gyurátz tréfából sem szokott magáról soha nagyot mondani. Gyurátz már a gimnáziumi VI. osztálytól fogva mint termetében ugyan kisebb, gyenge, de életkora és tehetségei szerint érettebb ifjú, több tekintetben kivált és vezető szerepet játszott ta­nulótársai között. Ekkor az 1860/1. tanévre ment fel az I. osztályba az alsóbüki Németh Pál is (a mostani vései esperes-lelkész), akit Gyurátz, mint apja nővérének, Gyurátz Annának fiát, rendkívül szeretett és igazi édestestvéri bizalom-

Next

/
Thumbnails
Contents