Evangélikusok lapja, 1929 (15. évfolyam, 1-50. szám)
1929-12-01 / 45. szám
1929 EVANOELIKUSOK LAPJA 355. tatott, mint a másik oldal ellen. Ez nyilván nem egyházjavitás, hanem egyházrontás volna, nem reformáció, hanem deformáció. Ezzel szemben teljes elszántsággal ragaszkodunk a lutheri reformáció hitvallásához abban a meggyőződésben, hogy ez a hitvallás nemcsak hogy el nem avult, hanem szellemi lényegtartalma szerint el sem avulhat, sőt épen a jelenkor szellemi harcában is olyan irányitó feladatot van hivatva betölteni, melyért egyházunk Isten és a történelem előtt egyaránt felelős. 3. Éz a körülhatárolás azonban nem hogy’ kizárná, sőt inkább magában foglalja alázatos belátását és beismerését annak a ténynek, hogy egyházunknak belső megújulásra csakugyan csakugyan szüksége van. A kérdés csak az: miért és milve.i értelemben? Ennek a kérdésnek a tisztázása végett fő- kép a következőket kell figyelembe vennünk: a) Attól a bűnös gyarlóságtól, mely minden földi, emberi élethez es intézményhez hozzátapad, az egyház sem ment a maga történeti tapasztalati állapotában s ez a tény a bűn ellen való harc formájában végbemenő folytonos élet- űjulást az egyházra nézve épenűgy szükségessé teszi, mint az egyes hívőre nézve. b) A hitéletnek egyes helyeken a teljes kialvással határos ellanvhulása, magának a keresz- tyénségnek a területén egy új pogányság felburjánzása — oly letagadhátatlanul szomorú jelenségek, melyeken csak gyökeres életújulás segíthet. c) A jelenkornak az élet minden területén és összes viszonyaiban mutatkozó nagy bajai és válságai a legnagyobb erőkifejtésre hívják fel egyházunkat, mely ezen feladatának csak megújult életerőkkel tehet eleget. II. Az I. rész 1. pontjában foglalt hivatkozással már kifejeztük azon meggyőződésünket, hogy egyházunk, bármennyi panaszra ád is okot jelenlegi állapota (I. 3. b), Istennek legyen hála, még sincsen hijjával az élet erőinek és belső megújulásának feltételeit állandóan magában hordja. 1. Ami ezeket a feltételeket közelebbről illeti, aziránt először általánosságban nem lesz közöttünk véleményeltérés, hogy amint az egyesre, úgy az egyház egészére nézve is minden valódi életújulásnak egyedüli forrása a Jézus Krisztus személyében és életmunkájában megnyilatkozott megváltó isteni kegyelem, melyet a Szentlélek működésétől kisért kegyelmi eszközök, az Ige és a szentségek útján ismerünk meg és imádkozó, bűnbánó hittel sajátítunk el. Az ezen hitben magához tért, elvi egységbe foglalt és ezen középponti egységből az összes viszonyokba átalakító erővel kiáramló élet az az új élet, melynek egyedül a kegyelem által válhatunk részeseivé. Ezen alapfeltételnek a kidomboritása révén különbözik az itt szóbanforgó életújulás minden pusztán idealisztikus alapon álló, akár fajvédőnemzeti, akár egyetemes pacifista irányzatú megújhodási törekvésektől. 2. A megváltó isteni kegyelem korláttalan univerzálizmusa nem hogy kizárná, sőt inkább magáhan foglalja annak lehetőségét, hogy a kegyelem felfogásának és elsajátításának módjára nézve egyéni és typikus (konfesszionális) különbségek alakuljanak ki, amivel természetesen nem akarjuk azt mondani, hogy a keresz- tyénségnek ezen különböző alakulatai bensóleg egyenlő értékűek. Tekintettel az Urnák azon szavára Lukács ev. 12, 48: Akinek sok adatott, sokat kívánnak attól, nem csupán feljogosítva, de kötelezve is érezzük magunkat arra, hogy egyházunk belső megújulását csak a hitvallásban alapelviig meghatáro/ott történelmi sajátossága iránti hűségnek az útján, tehát egyszersmind ezen sajátosság felújításának a révén keressük és igyekezzünk megvalósítani. Bármennyire készek vagyunk is arra, hogy hálával vegyünk minden olyan, bármely oldalról jövő indítást, mely kereszt yénségünknek bármi tekintetben javulására szolgálhat, mégis azt hisszük, hogy kötelességünk elhárítani minden olyan befolyást, amely arra volna alkalmas, hogy lutheri keresztyénsé- günknek már eredetétől fogva kialakult sajátos karakterét sértse s ezzel ha tőké pékségét leszállítsa. Sem methodisztikus üzemszerű szorgoskodás, sem Róma felé reformáló hierarchikus liturgikus egyháztatarozás, sem misztikus-idealisztikus rajongás nem segíti egyházunkat egy valóban egészséges, erőteljes életújulásnak az útjára, hanem csupán azon lelki adományok újraéledése és új lángra lobbanása ( anazópyrein« II. Tim. 1, 6), melvek neki eredetileg adattak. Nekünk természetesen a mi egyházunk életújulása a fö- gondunk, hogy mind teljesebb mértékben az legyen, aminek a néki eredetileg jutott lelki adományoknál fogva elsősorban lennie kell: az emberiség eleven szive és lelki ismerete. III. 1. Ha végül azt kérdezzük, melvek azok a feladatok, melyek egyházunk belső megújulására nézve reánk háramlanak, mindenekelőtt a legnagyobb nyomatúkkal ki kell emelnünk azt, hogy ami arra nézve végső sorban dönt, az nem nálunk van, hanem egyedül a könyörülő Istennél (Róni. 9, 16), hogy egyházunk igazi megújulása nem a mi munkánk, hanem Isten műve s azért mindenekelőtt imádkoznunk kell érte, imádság útján viaskodnunk, - nem mintha eget- ostromló rajongással akarnánk Istentől kikényszeríteni egy új pünkösdöt, hanem úgy, amint az imádkozás szükségképen és magától értetődően hozzátartozik minden egészséges keresztyén élethez az egyes hívők magányában és a közösségekben (család, gyülekezetek, egyesületek, gyűlések stb.) egyaránt. Csak hittel imádkozó kezek telnek meg onnan felülről adományokkal és erőkkel és minden igazi keresztyén imádkozásban a legbensőbb lényege valósul meg annak, amit az egyház megújulásával értünk. A
