Evangélikusok lapja, 1929 (15. évfolyam, 1-50. szám)
1929-11-24 / 44. szám
346 EVANGÉLIKUSOK LAPJA sáriak a közös veszedelemmel szemben. Fel szeretném rázni az egész keresztyénségi lelkiismeretét, hogy Krisztusért, akinek nlevét viseli, létéért, amely komoly veszedelemben forog, hagyjon föl a testvérharccal és fogjon össze. Ennek a célnak az érdekében az államnak is minden lehetőt el kell követnie. Ezt pedig! leginkább azzal munkálhatja, ha egyenlő mértékkel mér. Feltétlenül békétlenségre vezetnie a felekezetek között, ha, míg az egyik dédelgetett, addig a másik csak mostoha gyermeke lenne az államnak. Nem vezetne jóra, ha az egyik egyház törvényes joga ellenére sem tölthetné be saját iskoláinak megüresedett tanári állásait, amikor a másik érzékenységét honorálva állami egyetemen létesítenek számára külön világnézeti tanszékeket. A törvény csak egyenlőséget és viszonosságot ismer, de külön kedvezéseket nem. Nincs itt tehát szó másról, mint a törvény szellemének és betűjének szigorú betartásáról. Az 1848. évi XX. törvénycikk végrehajtása a legjobb szolgálatot tenné a félekezetek közötti béke ügyének, de még inkább az egyház és az állam barátságos viszonya elmélyülésének. Már pedig az államnak magának is eminens érdeke, hogy az egyházhoz való viszonya minél jobb legyen. Ezért a célért egyházunk messzemenő önmegtartóztatással nagy áldozatokat hoz. Az államháztartás válságos éveiben törvénybiztosit otta államsegélyünk morzsáival elégedtünk meg, lelkészi karunk szó nélkül szenvedte az anyagiak hiányát. Annál méltányosiabb lenne tehát az állam részéről most, a viszonyok rendeződésével, államsegélyünk gyorsabb ütem ü valorizálása és lelkészi karunk jogos igényeinek sürgős kielégítése, mert a törvényes igényeink kielégítése terén fennforgó késedelem miatt egyházunk és intézményeink hovatovább mind nehezebben pótolható hiányokkal kénytelenek küzdeni. Az iskolapolitikában ijs többi méltányossagot és tételes törvényeink fokozottabb mérvű szem- meltartását várniók az államtól. Gondolok itt iskoláink dologi államsegélyére, a tanítói és tai- niári nyugdijjárulékok kérdésére és az úgynevezett törpeiskolák kategóriájába sorolt iskoláink létére. Mivel ezekről a kérdésekről jelen közgyűlésünkön még szó esik, itt csak annak a nézetemnek kívánok kifejezést adni, hogy az államnak még a saját iskoláinál is féltőbb gonddal és nagyobb szeretettel kellene istápolnia az egyházi iskolát. Nemcsak azért, mert az évszázadokon át állami feladatot végzett és végez ma is, de azért is, miért a felekezeti iskola olyan konstruktiv tényező, amely ezt a minőségét még az általános destrukció idején is megőrzi és igy egyik sarokkő, amelyen az esetleg, rombadöntött konstruktiv állam maga is újra épülhet. Kétségtelen, hogy felizgatott kedélyek hajlamosak fenn nem forgó sérelmeket is konstruálni. Sok olyan kritika is éri tehát az állam egyház- és iskolapolitikáját, amelynek talán nincs reális alapja. Szeretném megértetni az állammal esi mindem egyházi tényezővel, hogy közös az ellensége, közös érdek tehát, hogy minél tökéletesebb legyen egyház és állam között a harmónia. A felekezetek közötti béke és az egyház és állam közötti harmónia hatékony eszköze, szinte, mondhatnám, egyik előfeltétele az egyházon belül is az eredményes munkának. Az öntudat talán határozottabb a kifelé vívott harcban. De csak félkézzel épithet az, akinek kifelé másik félkezével hadakoznia kell. Inter arma silent rnusae, ha nem is szünetel teljesen!, de pang a belső, békés munka, fejlődés. Végkép megáll azonban a fejlődés ott, ahol a saját táboron belül harc folyik. Hogy egyéni ambíciók érvényesítésére irányuló törekvés, vagy az egyház érdekében temni- akarás állitja-e egymással szembe az embereket, a dolog erkölcsi megítélése szempontjából természetesen más elbírálás alá esik, de eredményében ugyanaz, megbontja a sorokat, megosztja az erőklet és energiát von el a cél szolgálatából. Egymással karöltve, vagy nemes versenyre kelve! Csak az lehet jelszó, ha az egyház ügyéről van szó. Egymással szemben azonban sohasem állhatnak azok, akik komolyan az egyház javát akarják. Az evangélikus egyház lényegéből folyó an nem egy ember önkénye, hanem az összesség egyező akarata alapján kormányoztatik. Ebből következik tehát, hogy egyházunkban senkinek a terve, gondolata keresztül nem erőszakolható, hanem mindenkié csak egy-egy építő kő. Még ha az ebben a meggyőződésben gyökerező, az egyház magasztos célját soha szem elől nem tévesztő, de mindig egyetértésre, kiegyenlitésre törekvő egyházpolitika némelyek előtt talán nem is lenne kedves, erős meggyőződéssel kellene hangsúlyoznom — hogy az nálunk ma egyedül lehetséges. Csak igy lehet nálunk ma építeni. Tervek és gondolatok keresztülerőszakolásával csak robbantani lehetne. Már pedig én és velem együtt mindazok, akik itt egy begy ültünk, építő munkára köteleztük el magunkat. Én ezt a kötelességet állom. Közbizalomból építésvezetővé tétetvén meg, hívok mindenkit, hogy hozzál a maga terviéit, gondolatait, mint megannyi értékes építőkövet, hadd építsük egyesült erővel egyházunk jövenidőjét. Szeretném mindenkivel megértetni, hogy békés együttmunkálkodás nélkül falainkon belül — egyházunknak nincs jövendője. Jézusnak egyik örökérvényű és örökértékű megállapítása az, hogy boldogok a békességre igyekiezők. Legyünk és legyenek felekeZetközi és állami viszonylatban is azok mindnyájan, akikre az Isten rábízta jelenünk jövendő feléi vezérlését. Békességre igyekvés, ez legyen! aiz a jelszó