Evangélikusok lapja, 1929 (15. évfolyam, 1-50. szám)
1929-07-28 / 29. szám
228. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1920. 9. Rövid önéletrajz. A beérkezett folyamodványokat mind a nléígjy tudománykar legkésőbb 1929. szeptember 8-ig bírálja el. A felvételi engedélyt nyert folyamodók minid a négy tudománykaron a részükre írásban kiadott engedély keltétől számi- tott 8 napon belül tartoznak beiktatásuk céljából a kari dékánnál Jelentkezni és a beiratkozást az egyetemi quaesturában elvégezni. A beiratkozás rendes határideje azokra nézve, akik már hallgatói voltak egyetemünknek, mind a négy tudománykaron 1929. szeptember 1-től 12-ig bezárólag terjed. Akik valamely elháríthatatlan akadály miatt a rendes határidőn belül nem jelentkezhetnek beiratkozásra, akadályoztatásukat hiteles okmánynyal igazolva 1929. szeptember 25-ig bezárólag az illetékes kar dékánjához, — azon túl pedig 1929. szeptember 30-ig bezárólag az egyetem Recto-rához intézett folyamodványban utólagos beiratkozási engedélyt kérhetnek. Az utólagos beiratkozásra engedélyezhető végső határidő 1929. szeptember 30-án túl semmi esetre sem terjedhet. A m. kir. vallás- és közoktatásügyi minisztérium a tandíjat félévenkint 102 pengőben állapította rmegi, a vagyonitalanságot igazoló köztisztviselők gyermekei — amiennyiben tanulmányaikat szabályszerűen végzik — a tandíjnak a felét fizetik. Megfelelő szorgalmat és előmenetelt tanúsított szegény sorsú hallgatók részére az eddig is fennállott tandíjmentes ségi kedvezmények továbbra is hatályban maradnak. Jegyzetek. A budapesti evang. gimnázium 1928/29. évi értés bőjében Mikola Sándor igazgató a 25 éves épület megteremtőiről emlékezve a következőket írja: »A gimnázium épülete felszereléssel együtt összesen 464.000 koronába került; ez az összeg félét sem teszi ki azoknak az összegeknek, amelyeket az állam vagy a város ugyanabban az időben hasonló nagyságú és célú, de nem hasonló kvalitású épületekért fizetett. Hogyan volt lehetséges, hogy mi félannyi költségből szebb, jobb, állandóbb és szilárdabb épületet tudtunk emelni, mint az állami vagy város? Ez azért volt lehetséges, mert ugyanazok a férfiak, akik az új épület kérdését megérlelték,, a kivitelnél is — egyéni érdeket és fáradságot nem ismerve — folytonosan közreműködtek. Az építkezést úgy vitték keresztül, mintha saját maguk építtettek volna. És hogy az építkezés milyen jól vitetett keresztül, annak legszebb bizonyítéka az a tény, hogy amíg mi 25 év óta reparaturára — az évről évre ismétlődő renides fentartási munkáktól eltekintve — semmit sémi költöttünk, addig az állam egy, intézetünktől nem messze fekvő, fiatalabb gimnáziumi épület javítására máris 50.000 pengőt volt kénytelen kiadni. Mindezek méltán ejthetik gondolkodóba azokat, akik a kultúrpolitika kérdései iránt érdeklődéssel viseltetnek. Nem követünk el szerénytelenséget, ha megállapítjuk, hogy az a pénz,, amelyet az állam a mi iskolánknak építésre adott, az állami feladatok szempontjából is jobb helyen és gyümölcsözőbben lett elhelyezve, mintha maga az állam épített volna. Megállapíthatjuk továbbá azt az igazságot is, hogy a középiskola a maga sajátszerü feladatait ügy oldja meg jól és a magasabb kultúrpolitikai szempontoknak is úgy felel meg legjobban, ha intézményszerű kapcsokkal bír, amelyekkel szülőket és más érdeklődőket a maga szférájába be tud vonni.« * Mikola Nándor igazgató idézett szavaiban figyelemre méltó és aktuális jelentőséggel bir az utolsó mondat is. Hogy t. i. szükségesek olyan intézményszerű kapcsok, amelyekkel szülőket és más érdeklődőket az iskola a maga szférájába be tud vonni. A szülői értekezleteknek és a mostanában alakult különböző »öregdiákok szövetségeinek« ez éppen az egyik célja. Nevezetes már most az, hogy amikor maguk a pedagógusok is hangoztatják intézményszerű kapcsok létesitésémek szükséges voltát az iskolák és az iskola szűkebb munkájának körén kívül állók között, amikor egyháztársadalmunk érdeklődéssel fordul az iskolák felé és amikor egyházunknak minden lehetőt el kellene követni, hogy a kultuszminiszter által gyökerükben megtámadott tanintézeteink iránt a ragaszkodás erő- sittessék, akkor az egyetemes tanügyi bizottság egy olyan szabályzat-tervezettel áll elő, amelynek 8. pontja így hangzik: »Az egyházkerület elrendelheti azt, ami részben már eddig is szokásban volt, hogy az iskolalátogató körlelkész és tanító mellé a bizottságba világi tag is választassák. Ez részt vesz az iskola működésének megfigyelésében, de az iskola, illetőleg a tanító munkájának minőségét a bizottság lelkész és tanitó- tagja állapítja meg.« A tervezetnek ez a pontja szerencsétlenebbül nem sikerülhetett volna. Mert akárhogyan elemezem is, ebből a pontból csak annyit tudok kiolvasni, hogy a bizottság világi tagja holmi ötödik kerék lenne1. Egyházmegyei gyűlésünkön egy nagyérdemű világi úr, aki évtizedekig volt buzgó iskolalátogatónk, azt jegyezte meg rá : a világi tag tehát arra volna csak jó, hogy fogatot bocsásson az iskolalátogatók rendelkezésére. Egy másik iskolalátogató világi urunk pedig azt mondta egy adott esetből kifolyólag, hogy ő olyan bizottságban, amely neki munkát adni nem tud, nem, vállal tagságot. Az ilyen »szakfelügyelet« ellentétben áll egyházunk egész berendezettségével és a modern iskclapedagógiával is. A tervbevett »szakfelügyelet« engem arra a képre emlékeztet, amely a Punch című angol előlapban jelent meg: egy erőteljes férfiúnak »szakmunkája« abban áll, hogy
