Evangélikusok lapja, 1929 (15. évfolyam, 1-50. szám)
1929-04-28 / 17. szám
130. EVANGÉLIKUSOK LÁPJA i)m. Krisztus egyházának, amiint az ebiben a világban megszerveizkedeít. A mérvadó és döntő' az, hogy mit tanít és mit cselekszik az egyház, mint szervezet, mint látható Istenországa. Az egyház, mint legfőbb tekintély a hitnek, tannak és életnek dolgaiban, a történelmi Jézus hite, tana és élete mellé, sőt fölé állítja az egyházban kialakuló hagyományt, amely hagyomány; szerinte isteni kijelentéseken alapul és a Szentlélek miunkálkoi- dásának eredménye. Nagy igazsága ennek az irányzatnak, hogy Istennek üdvmUnkáját nem rögzíti a múlthoz, Isten megválté energiáit és azoknak munkálkodását meglátja a jelenben is és a hivő! valóban életközösség|be tudija hozni az élő és munkálkodó Istennel. Tévedése, hogy Istennek ezt a munkálkodását egy fixirozott szervezethez köti, s ezzel az üdvtörténeleminek és Isten üdvmunkájának szellemi voltát az emberi tényező túlzott hangsúlyozásával élhomályositja. Tény az, hogy a keresztyénségben megvan, mint minden életben megvan, egy nagy és szükséges feszültség, egy bizonyos dinamizmus és egy bizonyos statika között. A történelmi és az örökkévaló, a test és a lélek, a múlandóság! és a romolhaíatlansági, az emberi és az isteni, a látható és a láthatatlan, a hit és a tudás, a szent és a bűnös, a megváltó és a megváltandó között megvan a feszültség:, s ez az élet. Alapigénkkel összefüggésben ennek a feszültségnek két pólusa kifejezhető ezzel a két mondással: «Az Ige testté lett;» és: «Mit keresitek a holtak között az élőt?» «Jobb néktek, hogy én elmenjek; és imé, én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen.» Égő lelkek; belmisszió. Hol emésztődik a lélek, a világ víg és bús harcaiban, avagy Isten országának munkájában, — ez a kérdés! Égő lelkek gyújtanak-e avagy oltanak? A világért emésztődő, égő lelkek, a vész- tüzek, — pusztítanak, oltanak, rombolnak. Ennek tüze, lángija köré csoportosul a világ, a maga hiú örömeivel, körültáncolja a lángot; mieigperzselődik, elég s elhamvad1. Istenért élni, Isten ügyéért égni, Isten munkájáért emésztődni, lángolni -- életet jelent. Nincs pusztulás nyomiában. Isten égő, lángoló lelkeket akar miaga körül látni, nem üszköt, sem hamut. Egyházáért, Krisztusáért élő és küzdő lelket vár az Ur, — tehát serkenjen fel az alvó lélek, világítson, gyújtson, ereje zúgjon az alvók feje fölött, legyen végre ébredés az egyházban! Ne fussunk a világ: vésztüzeinek körültáncolására, hanem1 nézzünk a Jézus szeretete által felgyújtott lelkek pásztortüzére1, mely megmutatja a jó pásztor képét, csendes vizekre terelgető drága alakját, az Q lelki fényességük boldog megtapasztalására. Ha egy lélek Jézus szeretete által felgyújtotta n ég, — ott a hályog lehull a szemekről, gyönyörű tájakat fedez fel, amit vakságánál fogva nem látott eddig, szemében a boldogság örömtüze ragyog. Az ilyen ragyogó tűzű szemektől égni kezd a környezet szivében, lelkében is csakhamar Isteniért és egyházáért való vágy, az ilyen tűz él és terjed, melegével új eget és új földet ad! Igen, «égő telkekre» van szüksége az Egyháznak, — s ha van ilyen «égő lélek» — buzgó- ságát fel kell használni és Isten országának munkájába kell állítani. Égő lelkek végizik a gyülekezetekben a belmisszió áldásos munkáját. És legtöbb esetben mit látunk? Egyéni vélemény lesz mérvadó, sokszor épen mag|a a lelkipásztor az, aki azon iparkodik, hogy az ilyen égő lelkek távol maradjanak, mert attól félnek, hogy vésztüzek. Tűz és tűz között nemi tudnak különbséget tenni. Ez még a jobbik eset. De azután nagyon gyakran látjuk, hogy a lelkész mástól fél. Sok lelkész azc hiszi, hogy az ö egyéni nimbusa csorbítását, egyeduralma alá- hanyatlását jelentené', ha az evangéliumi munkát nem kizárólagosan egyedül ő végzi. Sok esetben megbukik a belmisszió munka komoly menete, mert a lelkész meg van elégedve önmagával és a saját «ém»-jétől, saját magától, nem látja az egyházat. Sok lelkész így mondja «én» és az egyház, — pedig fordítva kell lennie. Ha miár jrnost a gyülekezetben van égő' lélek, — azt nemi lehet eloltani, — az terjedni, élni akar, növekedni, mélyülni, gyújtani, mert ez a tűz a Lélektől született, — tehát élő tűz, — gyakran azon veszi magát észre a lelkész, hogy egy ilyen lélek beleolvad egyik-másik szektába. Itt kell keresnünk a hibát. Imádkozik minden lelkész azért, hogy vegye le az Ur Jézus a hályogpt szeméről, hogy vakságát meggyógyítsa, s mint a meggyógyult vak, igy kiáltson: «Hiszek Uraim.» Amely gyülekezetben nincs belmisszió, lüktető hitélet, ott imádkozzék a lelkész «szem- gyógyitó ir»-ért, lássa meg először az egyházát, s azután jöjjön az «én». — Hiúság, önteltség, kényelemszeretet, mind megszűnik ott, ahol Jézus gyógyító keze leveszi a hályogot a szemekről. Hogy belmisszió jöjjön létre egy gyülekezetben, ott elsősorban annak vezetője szeméről vegye le a hályogot a nagy Orvos! Ahol a lelkipásztor lelke ég Isteniért, annak beszédei gyújtanak, a hamu alatt a parázs szikrája lángra lobban, s bár fáradozva, izzadva, önmagáról megfeledkezve, verejtékes munkát végez, ereje mégis megújul, nem lankad, mert mindig nagyobb és nagyobb lesz maga körül az égő lelkek tábora, kik imádkoznak érte1, — a felülről vett kegyelem pedig soha el nem fogy. Oly sok parázs van eltemetve1 a hamu alatt, sok szunnyadó lélek várja az ébredést, Isten irgalmának fúvó lehellete a legkietlenebb gyülekezetben, a legalvóbb falusi csendben is, életre tudja kelteni a Lelkek tűzet.
