Evangélikusok lapja, 1928 (14. évfolyam, 1-50. szám)
1928-09-30 / 37. szám
294. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1928. géről van szó, melyhez hozzátartozik az egész ember, amikor minden beszél az emberen. Mikor teljes mértékben jelen van a Lélek és Igazság, amelyről az Ur a samáriái asszonynak beszélt. Az igehirdető nem magát prédikálja többé s viszont, amit prédikál, első sorban őmaga komolyan veszi. Csodálatos kenete volt Hofackemek e szolgálatra. Első alkalommal hallván, Knapp igy számol be benyomásairól: Fellépése egyszerű és teljesen barátságos, mintha egy felhő csónakázik el az ember szeme előtt, s csendesen megteszi a maga útját. De azután ebből a felhőből villámok kezdenek cikkázni s én egész uj formában találom magam előtt barátomat: »Hogyan, ez valóban az én régi Lajosom?« Épugy mint az egyszerű polgárember fia, aki testvérével együtt nőtt fel minden pompa nélkül a szülői házban, alig hinne szemeinek, ha rövid! idő múlva tábornoki egyenruhában, rendjelekkel és érdem- keresztekkel feldíszítve lépne eléje.« Akik csak szónoki hatásokat látnak, nem tudják megérteni Hofacker igehirdetésének lényegét. Igaz, hogy — kivált korát tekintve — stílusa is elsőrendű. Kifejezései változatosak s vannak markáns, nyomtatásban is súnte áttörő erővel ható gondolatai. De a lényeg mégis az, hogy ő a lelkekért ment határozott céllal. A lelkek megérezték, hogy megmentetésükről van szó, meglátták, hogy nélkülözhetetlen számukra Jézus keresztje. Már pedig, ahol az ember belátja a maga romlottságát, ahol ai szeme előtt megdicsőül a kereszt, — ott nem szónoki figurák dolgoznak többé, hanem maga a harmadik isteni személy: a Szentlélek. Igen, Hofacker titka ebben volt. Eljutott odáig, hogy a Lélek használhassa fel igehirdetéseit. Ha valaki helyet akart kapui, egy órával elébb kellett jönnie. A környékről is, sőt 6—8 órai távolságból egész csapatszám jöttek emberek. Pedig arról sem lehettek biztosak, hogy a zsúfoltság folytán néhány elkapott szónál többet vihetnek-e haza. Látott e már a mi magyar földünk ilyet? Sokszor mondom: nem. S az a baj, hogy nem. Ott künn Németországban Hofacker nem az egyetlen. Épen Würtemberg földje sok hasonlót látott. De lehet-e azzal vigiasztálódnunk, hogy az artikuláris templomok korában nálunk is volt ilyen? A nagyvárosi élettel való érintkezés erősen ráirányítja figyelmét a korszellem jellegzetes tüneteivel való foglalkozásra. Bámulatos éleslátásról tesznek tanúságot idevágó nyilatkozatai. »Langyos, álmos korban élünk. Alig nyitják fel az emberek szemeiket, azok ismét becsukódnak, mint a tanítványoké Gecsemánéban. Kérjünk különöskép megnyílt szemeket, hogy bukottságunk rettenetes belső következményei elfedessenek is Krisztus hovatovább mind nélkülözhetetlenebb legyen. Azt tr pasztalom, hogy épen ebben van a mi korunknak tunyasága. Az emberek nem ismerik önmagjukat, nagyhírű bölcsek minden hájjal-bájjal megkenték a szemeket úgy, hogy az élő Istennek felségjogait ez a nyomorult nemzedék nem tudja felismerni. Az emberek elvesztették érzéküket abban az irányban, hogy az Ur emésztő tűz és ha nem menekülünk az Ö kijelentett szeretetéhez, el fog kárhoztatni... Az istenfélelem természettől fogjva nincs meg senkiben. Oly sokszor meghatott miár, amit Lutherről olvastam. Milyen nagy ijedelem szállta meg az ő szivét az utolsó ítélettel szemben! És ma más a helyzet? Isten felhagyott az Ö felségjogaival? ítéletei játékszerré lettek? Igen, a mi korunk öntelt emberei szeretnék ezzé tenni... Szeretnék kiáltani, hogy a déli sarktól az északi sarkig mindenki meghallaná: »Emberek végre is féljétek az Istent, s adjatok neki dicsőséget... ’Siessetek Isten Bárányához, higiyjietek az Ö Igéjének, vessétek meg a világot minden bölcseségével s ne vitatkozzatok!« Nem látnánk jól magunk előtt a stuttgarti városi vikáriust, ha nem tekintenénk be azokba az ítéletekbe, amelyeket ugyanezen időben önmaga felett mond ki. Hiszen nem tudott volna ő olyan határozott betekintést nyerni a kor szivébe, ha nem kisérték volna ezt még kimélet- lenebb betekintések a saját szivébe. Annyit mondott már ezen a téren, hogy szinte cl sem tudjuk képzelni, hogy a saját romlottságának újabb de- tektiv-fényképeivel tudna meglepni. És ime, 1823 novemberében, stuttgarti dicsőséges szereplésének delelő pontján, amikor már mindenütt róla beszélnek, igy ir: »Leginkább kell vádolnom magamat azért a merész arcátlanságért, melyet az Ur Jézussal szemben elkövetek. Ez az arcátlanság három dologban nyilvánul meg: 1. Nem hajolok meg úgy a Fiú előtt, mint egy szegény bűnöshöz és nyomorult teremtményhez illenék. 2. Az Ő dicsőségét o’y szívesen s könnyelműen lopom meg, mint ahogy azt pródikálásaim bizonyítják. 3. Ha valami bűnt, vagy mint mondani szokták, ügyetlenséget elkövetek, jobban szégyenlem magam emberek előtt, mint Ö előtte. Szóval —, hogy 0 minidig az utolsó, Akire szavaimban, cselekedeteimben s gondolataimban tekintettel vagyok. Ez pedig azt mutatja, hogy a hitéletben nem jutottam győzelemhez, s még nem vagyok igazi gyermek, hanem szolga. — Egy másik vád önmaga e’Ien, hogy belső élete középpontjában a lelkészi hivatás állott. Pedig a fő az egyéni belső élet s a (szolgálatnak is innét kell megkapnia a maga keretét. A belső élet a pozitívum, a hivatali szolgálat csak adventitium. Amint ezeket a kellemetlen nyilatkozatokat olvasod, azt gondolhatod: »Mindenféle csodabogarak vannak a világon! Úgy látszik, olyanok is, akik sportszerüleg tudják űzni a saját bűnösségük rengetegeibe való különös kirándulásokat!« De nem! Hofackemiek ez nem sport, vagy passzió! Halljuk csak, mit mond egy körlevélben! »Meg kell vallanom, hogy nem szívesen tárom fel az én csupasz bensőmet. Kijelentéseim s igehirdetéseim után egészen máskép kellene
