Evangélikusok lapja, 1928 (14. évfolyam, 1-50. szám)
1928-06-24 / 26. szám
1928. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 205. megáldoztatik s az ö elköltözésének ideje beállott. (II. 46) Bár fáj neki, hogy első védekezése alkalmával senki sein volt mellette, sót mind- annvian elhagyták, de hozzáteszi, hogy ne szá- mittassék be “ez nekik; hiszen az Ur mellette állott s megerősítette őt, hogy teljesen bevégezze az igehirdetést, s hallják meg azt az ösz- szes pogányok, s megszabadult az oroszlán szájából. (II. 416) S amint nem engedte eltántorítani magát fenyegetések és szenvedések ellenére, úgy más felöl a dicsőség ót meg nem illető mértékét is visszautasítja. Amikor Listrában a pogány lakosság Istenként akarja tisztelni öt is, Barnabást is -- ez utóbbit Jupiternek, Pált Mercurius- nak tartván, mivelhogy ő volt a szóvivő, s már- már a felkoszoruzott bikákat megáldoz ák volna a tiszteletükre, amikor Barnabással együtt köntösét megszaggatva a sokaság közé futamodá- nak, nagy nehezen lecsendesitvén a sokaságot, hogy nekik ne áldozzanak. (Cs. 14 18.) Milyen megható bizonysága bátorságának szabad működésének utolsó idejében az. efezusi gyülekezet véneitől való bucsuzása. Jeruzsálembe kell mennie, a lélek kényszerítésére, ha- mindjárt tudja, hogy ott fogság s nyomorúság vár vá. De semmivel sem gondol. Még az ő élete sem drága néki, csakhogy elvégezhesse a futását örömmel és azt a szolgálatot, amelyet vett az Ur Jézustól, hogy bizonyságot tegyen Isten kegyelmének evangéliomáról. (Cs. 20,*,.) Bizony ami szemünkbe is könny szökik, mint az efezusi vénekébe, akik keseregtek kiváltképen azon a mondásán, hogy többé nem fogják látni az ő orcáját (20, 37.) És amikor a caesariai Fülöp házában újból, még Agabus judäai próféta szimbolikus cselekedete és beszéde által is rá akarták beszélni, hogy ne menjen Jeruzsálembe, igy felel: mit mi veitek sírván és az én szivemet keserítvén; mert én nemcsak megkö- töztetni, hanem meghalni is kész vagyok Jeruzsálemben az Ur Jézusnak nevéért. (21. 13.) íme az újszövetségi vasoszlop s ércbástya, aki Jeremiáshoz hasonlóan királyok és fejedelmek előtt is bátran bizonyságot tett hitéről. Aminthogy tényleg alig van Jeruzsálemben, harmadnapra már az ellene felzendülő zsidók bántalmazása folytán a római helyőrségnek kellett őt védelmébe venni, s a nép erőszak tétele miatt úgy vitték le a templom lépcsőjén. (21, 35.) Bátorságáról szólva, kell még az alábbiakról megemlékeznünk: testileg beteges. Ennek okát is Isten rendelésében látja: hogy el ne bizakodjam, adatott nékem tövis a testembe!, a Sátán angyala, hogy gyötörjön engem.(II. Ko. 12;.) És e beteges gyenge testi állapotban áll ki nélkülözéseket, szenvedéseket, améyektről már fen- nebb islzóltunk, melyek a legerősebb atlétát is megtörnék. És teste gyengesége ellenére sincs gyülekezeteinek terhére. Még a kedvelt Philippi- belieknek is, amikor fogjságába élelmiszert küldenek utána, irja: »felette igen örültem ... (de) nem hogy az én szükölködésemre nézve szólnék, mert megtanultam, hogy amelyekben vagyok, megelégedett legyek. Tudok megaláztatni, tudok bő- völködni. Mindenekkel és mindenben ismerős vagyok, a jólakással is, az éhezéssel is, a bő- völködéssel is, a sziikölködéssel is. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. (Phil. 410—13.) És mert a maga helyén tudott kemény lenni, sikerült a nagyobb bajnak elejét venni. Amikor Pétert Antiochiában megdorgá'ja, Péternek nincs szava ellene. Belátja hibáját és enged. Ugyanezt teszi János-Márkus is. Aki az első missziói ut alkalmával Pamphilíában elválik tőlük és ezért Pál a második útra nem akarja elvinni Barnabás erőltetésére sem, akinek János- Márkus unokaöccse volt; nem tartván méltónak, hogy aki elszakadt tőlük Pamphiliától fogva és nem ment velük munkára, újból maguk mellé vegyék (15 38); s bar ezen eljárásának legközelebbi eredménye szakadás volt a két munkatárs Pál és Barnabás közt, Pál eljárását igazolták a későbbiek: János-Márkus bizonyára megszégyenülve az apostol szavaira, később egész szívvel áll az cvangéliom mellé, az apostolnak is hű munkatársaként, emellett a 2. ev.-ban olyan drági- gyöngyöt hagyott ránk, amelyért Pál kémény leckéjét kapni bizony érdemes volt. Hogy a veszélyek közt milyen csodás önuralmaié s páratlan lélekjelenlétet tanúsított, azt bizonyítja a Rómában való tengeri utazás; amikor immár a hajózási időszakon túli időben erőszakolták azt, nogy legalább az útnak Krétáig eső részét tegy ék meg, s azután viharos északkeleti szél elragadja őket s a hajó a hullámoknak tehetetlen játékává lesz, a hajó 276 utasa közül, beleértve a hajósokat és katonákat is, egyedül Pál az, aki nem veszti el a fejét, hanem rendelkezéseket oszt ki, hajóte- heit vettet ki, az utasokat az utolsó táplálék magukhoz vételére felszólítja s bátorítja őket, szóval ö, a fogoly Pál lesz lclkierejének nagyságánál fogva a hajó tulajdonképeni irányítója (Csel. K. *-.) És amikor csakugyan megmenekülnek és tavasszal Rómába érnek, a római atyafiak eléjük jönnek egészen a Trés Tabemaeig, az apostolt az aggodalom és félelem érzése helyett, hogy ime elérkezett a városba, ahol Ítéletet fognak tartani felette, a hála szavával fordul Istenhez, hogy ime eljuthatott a világ fővárosába s itt bizonyságot tehet az evangéliom- ról, aminthogy tényleg láncai közt is — az őt őriző római katonával össze bilincselve — bizonyára ezt nyerte meg mindenekelőtt az ev. számára, tesz bizonyságot a Krisztus igazságáról. Aminthogy Jeruzsálemben is, az általunk ismert utolsó védőbeszédében is az ev. ügyének igyekszik nagy bátorsággal használni, azt felelvén Agrippa király szavaira, majdnem rá veszel engem, hogy keresztyén legyek: kívánnám Istentől, hogy necsak majdnem, hanem
