Evangélikusok lapja, 1928 (14. évfolyam, 1-50. szám)

1928-12-30 / 50. szám

394. EVANGÉLIKUSOK LÁPJÁ 1928.

Az egyházfeligyelö az egyház szolgálatában.

Evangélikus egyházunk, mint a legszélesebb demokratikus alapokra épített népegyház, nemcsak dogmatikájában, hanem szervezetében is az egyetemes papság elvét teszi magáévá.

A tiszta egyházi önkormányzat azonban csak lassan fejlődhetett ki, mivel a megalakulás és az üldöztetések viharos évszázadaiban az egy- házkorrnányzatot és felügyeletet a világi hatóságok, illetve a földesurak gyakorolták. A nagyobb teherviselés folytán a r. k. patronátusi intézményhez hasonlóan bizonyos privilégiumokat gyakoroltak és szélesebb hatáskört töltöttek be hazánkban is a reformációhoz csatlakozott főurak, amit magyar népünk nem tekintett jogfosztásnak, sőt hálával fogadta az üldözések ellen védelmet nyújtó hatalmasok pártfogását. Az ellenreformáció győzelme azonban megváltoztatta ezt a helyzetet. Az államhatalommal szövetkezett r. k. klérus nemcsak megállítja a reformáció terjedését, hanem papjait, tanítóit elűzi, templomait, iskoláit elrabolja s vagyonelkobzással fenyegeti meg azokat a világi urakat, akik a reformációt pártfogolják. A városi gyülekezetek az: üldözések alatt elveszítik a városi tanács jóindulatát és anyagi támogatását s megalakulnak a 17. század második felében a presbyteriumok.

A hitüket megtagadó főurak helyett azonban áldozatkész és megértő pártfogókra találnak gyülekezeteink a magyar köznemességben és a jómódú városi polgárságban, mely nem az uralkodásban, hanem az egyházvédelemben látja hivatását. így születik meg lassanként a felügyelői hivatal alsó és felső fokozatokon s épül ki hosz- szas hatásköri küzdelmek után a paritás elvén nyugvó ikerelnökség. Győrben, Nagyvázsonyban s a pozsonyi esperességben találjuk a 18. század elején az eiső gyülekezeti felügyelőket. Az 1707. évi rózsahegyi zsinat már az egyetemes papság elvét s ennek alapján az egyháziak és világiak teljes paritását fogadja el az egyházkormányzatban.

Ezen történeti visszatekintés után lássuk az egyházalkotmányban megszervezett felügyelői tisztség hatásköri teendőit és személyi kellékeit. Az 58. § kimondja, hogy «Az egyházközségi elnökség az egyházközségi felügyelőből és a lelkészből áll, akik egyenlő joggal és felelősséggel kormányozzák és képviselik az egyházközséget és annak összes ügyeit egyetértőleg intézik.» Az 59. § szerint «Az egyházközségi felügyelő köz- becsülésnek örvendő, művelt, feddhetlen erkölcsű vallásos és anyagilag független.» A 61. § megállapítja, hogy «hivatala tiszteletbeli és kötelességeit lelkiismeretesen teljesíteni tartozik.»

Fent idézett szakaszok, amint látjuk, a felügyelői tisztnek inkább csak jogi kereteit vonják meg, de részletes egyházvédelmi feladatait és egyházépitő munkáját nem ismertetik. A gyakorlatra várt tehát az a feladat, hogy ez az üres

hatásköri keret a felügyelő személyes szolgálataival konkrét tartalmat nyerjen.

Egyházi köztudatunkban úgy szerepel a felügyelő, mint a különböző fokozatú önkormányzati testületek közgyűlésének világi elnöke, aki az egyházi élet nevezetesebb mozzanatait összefoglaló megnyitó beszédet mond, a közgyűlési határozatokat jegyzőkönyvbe foglaltatja, azok végrehajtásáról gondoskodik, az egyház anyagi és erkölcsi érdekeire és értékeire felügyel és az E. A.-ban megszabott hatáskörében egyesek és a hatóságok előtt az egyház erkölcsi és szellemi dekórumát képviseli. Ez a kép a felügyelői tisztségnek csak külső, reprezentatív kontúrjait mutatja be, amely már magában véve is igen díszes és emelkedett nívóra helyezi annak hordozóját, de nem fejezi ki elkötelező egyházépitő és egy- házvédelmi szolgálatait. Mert én a felügyelőben a gyülekezet Isten által elhívott és megiválasztott világi vezérét, a lelkész legmeghittebb és leg- odaadóbb munkatársát, a gyülekezetért imádkozó és dolgozó, a belmisszió összes ágazataiban személyes munkájával elöljáró és példaadó tényezőt látok. A lutheri lélek öntudatosságától áthatott bizonyságtevőket és hitünk igazságairól személyesen meggyőződött hitvallókat, egyházunk védelméért bátran sikraszálló apologétákat várunk és keresünk a felügyelőinkben, akik nagynevű elődeikhez méltó hűséggel és áldozatkészséggel szolgálják egyházunk érdekeit. Az egyházfelügyelői tisztségnek két, egymást kiegészítő munkamezeje van, az egyik az egyház belső építése, a má^ik az egyház külső védelme.

Az egyházépitő belmissziói munkából az összes egyháztagoknak ki kell venni a maguk részét s különösen a gyülekezet első tagjára: a felügyelőre várakozik a példaadás jcötelessóge. Igehirdető, bünbánatot követelő, Isten kegyelmiét prédikáló egyház vagyunk, de sajnos, napjainkban kevés az Igét hallgató, a bünbánatot kereső és kegyelmet elfogadó egyháztag. A reformációval felszabadított lelkiismeret a rationalizmus és liberalizmus megtévesztő jelszavaitól félrevezetve a szellemi nagykorúság kétes értékeivel dicsekszik, a hitbeli szabadosság sikamlós lejtőjén-halad és az egyház fegyelmező kötelékeitől szabadulni igyekszik. Hitközöny, nemtörődömség, önérzet nélküli lutheránus tolerantia, terméketlen lelki sivárság, akaratnélküli ingadozás jellemzi egyházunk nagy tömegeit. Pedig ezek nem lutheri jellemvonások; a nagy wormsi bizonyságtevő «Itt állok, másként nem tehetek!» kijelentéssel bizonyította be, hogy ő a hitbeli meggyőződés hajlithatatlan bajnoka; a speyeri birodalmi gyűlésen protestáló hitőseink a kényszert nem tűrő lelkiismeretre hivatkoznak, mely hit dolgában esak az Istennek van alárendelve.

Erre a bizonyságtevő hitre kell nevelnünk gyülekezeteinket, különben elsorvad egyházunk ereje.

Ezt a munkát azonban a lelkész magára hagyva elvégezni nem képes, szüksége van