Evangélikusok lapja, 1928 (14. évfolyam, 1-50. szám)

1928-04-22 / 17. szám

132. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1928. Ennek az iskolában kell megindulni s ezért sürgetem az énekszakfelügyelők alkalmazását, hogy ilyen úton gyorsitsam a haladás menetét. Azt nyíltan bevallom, hogy nem érthetek egyet idő tekintetében a cikkíróval, hanem valamivel gyorsabban szeretnék haladni azon az úton, amely az eredmény felé visz. Mindjárt itt el akarom oszlatni a cikkíró­nak azt a nézetét, hogy a kántorokkal szem­ben elfogult vagyok. Ez nem helytálló, mert ha valaki meg tudja becsülni azt a nehéz és fárasztó munkát, amelyet ők végeznek, úgy én volnék az. Viszont az ügy érdekében sem tehe­tem, hogy minden oly irányú ténykedést, amely a fejlődést hátráltatja, ha még — a cikkíróval szólva — sporadikus is volna az eset, agyon­hallgassam. Ami kántori munkásságomat és tapaszta­lataimat illeti, kényszerítve érzem magiam — részben önigazolás céljából is, bár nem na­gyon szívesen teszem — visszatérni arra az időpontra, amikor már egyházi funkciókat vé­geztem. Mint a gimnázium V. osztályába járó tanuló, ami megfelel az első éves tanítóképző­nek, már játszottam a templomban s magam végeztem az egyházi funkciót. Őszintén beval­lom, hogy nem volt könnyű feladat, mert két manuálos és 30 szóló változattal bíró orgona állott rendelkezésemre. Néhány hónap múlva azonban olyan gyakorlatom volt, hogy az tt működő kántorok már annyira megbíztak ben­nem, hogy szívesen vették, ha játszottam. Ez pedig gyakran történt, mert nem mulasztottam el egyetlen egy istentiszteletet sem. Megfigyelőképességem folytán rájöttem, hogy az ott működő négy kántor közül három szívesen hajlott a gyülekezet ama szokására (ez a megállapitás részemről mem elfogultság a kán­torokkal szemben), hogy helyi szokásaikat az orgonán is követték. Az egyik azonban határo­zottan ellene szegült eme szokásoknak és meg­kísérelte a helyesebb irányt követni. Minthogy elég gyakran volt alkalmam a gyülekezetét ve­zetni, úgy én is csatlakoztam hozzá. Lehet, hogy ezen csatlakozásom csak intuitiv volt, lehet azon­ban, hogy tudatosan felismertem a helyes utat. Ez, azt hiszem, az egész esetre nézve közöm­bös. Egy alkalommal a Mi Atyánk, lei vagy mennyekben kezdetű egyházi éneket énekelte a gyülekezet, persze az utolsó sorát a rendes­től eltérően. Ekkor történt az, amit múltkori cikkemben tanácsoltam: kihúztam Oktáva 4 láb és Kornett 5-szörös változatokat és ezekkel ve­zettem a korái minden versszak utolsó sorát. Nem lett belőle botrány, hanem a gyülekezet megtanulta a helyes éneklést. Ilyen módszerrel sikerült még több, az egyes énekeknél előfor­duló rendellenes szólamvezetést lefaragnom, íme, ezt a tanácsot, amelyet múltkori cikkem­ben adtam, nem az íróasztal mellett eszeltem ki, hanem saját kántori tevékenységem tapasz­talati eredménye. Úgy hiszem, hogy olyan ta­nácsot, amelyet magam sikerrel tel tudtam hasz­nálni, csak jogosan adhatok. Itt csak! az lehetne még az ellenvetés, hogy a városi gyülekezet intelligensebb és muzikálisabb, mint a falusi, amit készséggel elismerek, de a falusit is lehet kitartó és önmegalkuvást nem ismerő fáradsá­gos munka és türelem árán úgy nevelni, hogy á városinak a nyomdokába léphessen. Eredeti dallamon azt értem, amelyet a dal­lamszerző legelső alkalomkor használt. Hogy ez sok esetben problématikus, megengedem, de éppen olyan sok, sőt talán még több eset­ben nem problématikus és ilyen esetekben a szerző által adott dallamot tartanám meg. Hi­szen akármelyik költemény elszavalása csiak ak­kor helyes, hogyha azt szórol-szóra tudjuk; ahogyan a költő azt maga gondolta és leirta, noha itt is lehetne, önkényes javításokat tenni, amennyiben többen értenek a szöveg felcserélé­séhez, mint a zenei gondolatok átalakításához. Miért ne lehetne a dallamszerző jogát is úgy tiszteletben tartani, mint a költőét és a dalla­mot kótáról-kótára úgy énekelni, ahogyan ő azt gondolta és érezte? Meg tudta volna írni más­képen is a dallamot a dallamszerző, ha ihlete ezt szükségképen kívánta volna. A magyar himnusznál senkinek sem jut eszébe a dallamot megváltoztatni, pedig az evangélikus korálok egytől-egyig mind himnuszok. Ezzel csak a cikkíró kérdésére akartam válaszolni, de nem gondolok arra, hogy a Kapi-féle kcrálkönyvben dallamváltozás történjék. Ami az Erős vár... szövegét illeti, meg­jegyzem, hogy nagy küzdelmembe került, míg rászántam magam ennek közlésére. Tettem pe­dig azért, mert ez idő szerint nincsen olyan egyetemes határozat, amely egyetemes egyházi énekkönyvet egységes szöveggel írna elő. A közölt szöveg Masznyik Endre és Stromp László fordítása és megtalálható a Kovács Sán­dor által szerkesztett »Kis Énekeskönyv«-ben (Pozsony 1901. Az Evang. Theológusok Ott­hona kiadása). Ha Székács fordítása általános­ságban használt szöveg lenne, akkor ő bizo­nyára felvette volna énekeskönyvébe, amelyben Székácstól 16 más ének szerepel. A közjátékok az evangélikus korái tengeri kígyója. Az egyes verssorok közötti közjátékok nem voltak meg a XVI. és XVII. században, pedig ez az idő az ev. korái virágkorát jelenti. Ezek csak egy későbbi kor szüleményei, ma »ósdi, idejét multa Ízléstelen copf«, (Zalánti 1924.), amelynek semmi köze az ev. koráihoz. Morascher 1925-ben igy ir: »Megjegyzem, hogy a korálok egyes sorai között kívánt közjátékok és modulációk olyan ízléstelenek, hogy ma már a laikus hívek is megbotránkoznak rajta. £s ahol ezt mégis alkalmazzák, ezen egyházi stí­lus-eltérés csakis a kevesebb szaktudással bíró kántornak köszönhető, aki a füleket a világias cifrázathoz hozzászoktatta, minek folytán a hí­vek az ízléstelent jónak tartják«. A cikkíró erre

Next

/
Thumbnails
Contents