Evangélikusok lapja, 1928 (14. évfolyam, 1-50. szám)

1928-04-22 / 17. szám

130.

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

tegyük elviselhetővé szórványainkban élő híveinknek súlyos igáját.

Ha testünknek, egy, még oly kicsi, még oly igénytelennek látszó tagja szenved, a többi tagok mind bánkódnak vele s rögtön munkába állnak, hogy segítsenek a beteg veszélyeztetett tagon. Egész önkénytelenül megáll a láb s védekezik a kar és kéz, ha szemed világa veszélyben forog. S ha sebet ejtenek tested egyik tagján, valamennyi tag sietve küldi oda a vért, hogy uj szövedéket alkossanak. S ha éltedet veszélyeztető bacillus hatol testedbe, a test valamennyi tagja a valamennyi vércseppje, mint valami védősereg lázasan, dolgozik," hogy ha csak valamiép lehetséges, kilökje ahaláltokozó kórt.

Oh tanuljunk testünk tagjaitól. Bánkódjunk szenvedő hitsorsosainkkal és siessünk az ő segítségükre.

Amikor a múlt évben az az olasz hajó, a Principessa Mafalda sziklára futott és sülyedni kezdett, mindazok a hajók, amelyek közelében voltak s amelyek a szikratávíró jelentései utján értesültek a Mafalda szerencsétlenségéről, a veszedelem színhelyére siettek és megmentettek, ami csak megmenthető volt.

Több mint hatvan gyülekezetünk s egyházi intézményünk folyton folyvást szétküldi a vészjeleket: Mentsetek meg, mert tönkre megyünk! Oh ne izenjenek hiába. Teljesítsük kötelességünket. Ha egy tag szenved, minden tagok egyetembe bánkódjanak s ha egy tag tisztességgel illettetik, egyetemben örülnek minden tagok. Az az ujjadon levő gyémántgyűrű, az a nyakadon levő aranylánc az egész embert díszíti, a lábadat védő saru s a melledet melegítő ruha, az egész testnek javára válik. Ha halljuk és olvassuk, hogy híveink a fővárosban és annak környékén, a vidéken, az alföldön s a Balaton, a Duna, Tisza, Rába partján, lent Tolnában és fent Nógrádban és mindenütt, ahol Isten igéjét éhező és szomjuhozó hívek találtatnak, egymásután építik az egyszerű és mégis csinos kis templomokat, s megnyitják az iskolákat, a hol gyermekeik megtanulják mindazt, ami szép, jó és nemes, ahol gyarapodnak Isten és ember előtt való kedvességben, úgy ez az egész egyháznak díszére válik. S ha szórványba küldött bibliák, énekeskönyvek, imakönyvek gondosan szerkesztett egyházi lapok, naptárok s egyéb építő irodalmi termékek által megerősítjük ott híveinket a vallás-erkölcsi életben, úgy ez az egész hazának díszére és javára válik. Nem felekezeti elfogultság, vagy hiú dicsekedés, ha azt mondjuk, hogy minden evangélikus templom, iskola, belmissziói intézmény felett szinte ott látjuk a feliratot: »Lux lucet in tenebris«, ha egyházunkat sötéségben világoskodó lámpásnak mondjuk. Hiszen még a száraz statisztika is kénytelen bevallani, hogy ami az iskoláztatást, kultúrát, vallás-erkölcsi életet, áldozat- készséget illeti, ami egyházunk, a legkisebb egyház ebben az országban, vezet s első helyen áll.

t$2á.

S igy van ez külföldön is. Igyekezzünk megtartani ezt az elsőbbséget. Legyünk mi evangélikusok továbbra is fénytadó világosság és romlástól megóvó só.

De ehhez szükséges, hogy imádkozzunk egymásért és hogy az erősebb segítse a gyengéket, hogy tudjunk áldozni a gyámintézet oltárán.

A múlt esztendőben körülbelül 60.000 P volt az az összeg, amellyel a különböző gyámintézeti fórumok és a gyámintézettel évtizedes testvéri szeretetben álló németországi Gusztáv Adolf egyesület siettek a magyarhoni gyenge egyházak és hívek segítségére.

Ez idén a Gusztáv Adolf egylet eddig 10070 márkával sietett segítségünkre, több theológust tetemes stipendiummal látott el és egy gyülekezetnek urvacsorai edényeket küldött. Evvel szemben a mi gyámintézetünk ez idén eddig csak egyetlenegy adományról tud számot adni. De ez az egy adomány, azután tekintélyes, szintén azt szeretném mondani: fejedelmi adomány. Dr. Thébusz Aladár kúriai biró az 1000 P Thébusz-féle gyámintézeti alapítványt 4000 P-vel megnövelte. A jó Isten áldja meg gyámintézetünknek ezen igazi jóbarátját s adja, hogy sokan kövessék nemes példáját! Nagyon kérjük jómódú híveinket, hogy mint a múltban, most is tekintélyesebb összeggel, ha lehet s módjukban áll, alapítványokkal siessenek a Gyámintézet segítségére. De nem akarnánk és nem szabad nélkülöznünk egyházunk legszegényebb és legkisebb tagjának segítségét sem.

Foerster »Az Élet művészete« c. könyvében egy megszivlalelésre méltó szép mesét mond egy pici, kis acélcsavarról, mely több ezer hasonló srófocskával együtt egy óriási hadihajó két nagy vaslemezét tartotta össze. Az Indiai óceánon járt a hajó, amikor ez a bizonyos kis csavar elgondolta magában, hogy jó volna kissé kinyujtóz- kodni helyéből. Erre a szomszéd srótok mindjárt rákezdték: »Ha te megmozdulsz, megyünk mi is«. És a födéltartó szegek egyszerre szintén igen szűknek találták1 a helyüket és elkezdtek mozgolódni. Erre a nagy vaspántok megijedtek és kérték a szegeket és srófokat: »Az Istenért, maradjatok veszteg, széjjelmálunk rögtön, mihelyt nem tartunk össze valamennyien!« Az egész óriási óceánjáró hajón elterjedt ahir a kis csavar szándékáról és nagy volt a riadalom. Elhatározták mind: a vasbordák, a gerendák, a páncéllemezek, a deszkák, az összes sró- fok és szegek, hogy küldöttséget menesztetlek a kis csavarkához, maradna meg helyén, különben a hajónak vége, elpusztul mindenestől és egyikük sem látja többé viszont szülőföldjét. A kis parányi jószág erre belátta, hogy mily fontos feladat vár reá, helyén maradt s legjobb tehetsége szerint, igyekezett feladatának megfelelni.

Tegyük meg mi is ami feladatunkat. Tegyünk mindenekkel jót, kiváltképepen a mi hi-