Evangélikusok lapja, 1928 (14. évfolyam, 1-50. szám)

1928-04-08 / 15. szám

EVANGÉLIKUSOK LAPJÄ

Í92á.

114.

hetőség arra, hogy az időnek és térnek keretein, a múlandóságnak korlátain felülemelkedjünk és ahalál birodalmából átmenjünk az életbe. Mert a hit Istenbe kapcsolja életünket és meggyőz arról, hogy sem életünkben, sem halálunkban nem juthatunk olyan helyre, nem szállhatunk olyan időbe vagy időtlensége, ahol Isten ne volna. Miként Pál apostol mondja, Istennek szeretetétől senki és semmi el nem sza- kithat minket.

Amikor János apostol azt Írja, hogy azért tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük atyánfiait, ezzel rámutat a feltámadásba vetett hitnek arra a természetére, hogy az elválaszthatatlan az embernek lelki világától és egyúttal szabályozója is lelki világunknak. Azok, akik1 az örökélet szabályai szerint élnek, már itt feltámadtak a halálból és az örökkévalóságban élnek. Az örök'klévalóság ugyanis nem folytatás, hanem intenzitás.

Válasz a pápa enciklikájára.

(A „Christianisme au XX-e siécle“ közli Germanos m trupol tának, Thyatira érsekének válaszát a római pá ta „Mortalium animos“ enciklikájára, amelyet a Le Temoignage nyomán adunk közzé. Germanos metro- polita fontos sz repet játszott a stockholmi és lausan- nei konf renciákon és jelenleg is elnöke a stockholmi konferencia végrehajtöbizottságának.)

I.

A pápa legújabb enciklikájának kibocsátása nem lepett meg. Vártam. Számíthattak rá mindazok, akik az egyházak közeledése, kooperációja és egyesülése körül fáradoztak. A stockholmi, majd a lausannei konferenciák világszerte akkora érdeklődést keltettek, hogy egy ilyen, a keresztyének egységét célzó közös akciónak okvetlenül fel kellett ébreszteni Róma nyugtalanságát. Ennek a nyugtalanságnak oka először is, hogy ez a munka nem szenvedett hajótörést, amint azt Róma attól a pillanattól kezdve hitte, amint nem vett benne részt; másodszor pedig, hogy ez a nemes (együttes törekvés visszhangba talált nemcsak a saját nyáján kívül, hanem azon belül is.

Mi már előre megéreztük ezt az aggodalmat azoknak a megbeszéléseknek folyamán, a melyeket a római egyház tagjaival folytattunk, akik elitélték a római egyház intranszigenciá- ját. Láttuk ezt az aggodalmat az Officium sacrum kiadványaiban, mert ez rendszerint előzetes útmutatást nyújt minden pápai enciklikáról. Továbbá ezt az aggodalmat világosan kifejezésre juttatja maga a pápa legújabb encikliká- jában: »Ezt a vállalkozást olyan szívósan munkálják, hogy sok katholikust is* magával ragadott, félrevezetvén őket azzal a reménységgel, hogy elvezérel egy olyan egységre, amely összhangban áll az anyaszentegyház óhajaival«. Eny- nyire igaz,^ hogy semmi sem állhat ellent a Lélek indításának, aki az emberek1 szivét megihleti, kiváltképpen a világháború óta. Minden óvatosság és minden tartózkodás ellenére vannak római katholikusok, akiket lelkesítenek azoknak a pán-keresztyéneknek reményei és eszménye, akik ellen az enciklika villámokat szór.

II.

Az enciklika tartalmán sem csodálkozom. Kétszer-háromszor elolvastam. Csupa már ismert dolgot találtam benne. Ugyanaz a szük- lelküség, ugyanaz az érvelés, az isteni kijelentés igazságainak ugyanaz az összekeverése a pápai rendszer újításaival. A római akolon belül, — üdvösség; rajta kivül, — kárhozat: az isteni kegyelemnek valódi monopóliuma. Mit tettek ennél többet Megváltónk napjaiban a farizeusok, amikor Istennek kegyelmét és országát egyedül az ő híveik részére követelték? Azokat, akik a pápa juhaklán kivül maradnak, még arra sem méltatják, hogy az Isten végtelen irgalmasságába ajánlják őket. Isten (országa kulcsainak földi őre kizárja őket.

Csak azok fogadhatták ezt szomorú meglepetéssel, akik arról ábrándoztak, hogy a jelenlegi Róma, az ultramontán kúriának rabja, kevésbbé intranszigensnak mutatkozhatok. Mindig meg voltam lepődve, amikor láttam, hogy pán-keresztyén testvéreim között akadnak, akik azt képzelik, hogy engesztelékenységükkel, vagy Róma követelései iránt való engedményekkel meghajlíthatják. Nem; Rómának alfája és ómegája, a feltétlen behódolás Krisztus földi képviselőjének, a legkisebb joítáig való elfogadása a Vatikán intézkedéseinek. »Krisztusnak ebben az egyházában, amely az egyetlen egyház, senki sem lehet és senki sem maradhat meg, aki nem ismeri el' Péternek és legitim utódainak tekintélyét és szupremáciáját és nem engedelmeskedik nekik«.

III.

Nem lep meg az enciklika akkor sem, amikor arról síól, hogy az egyházaknak közeledését miként lehet munkálni és megvalósítani.

Róma aklán kivül csak eltévelyedettek vannak, akár Photiusnak, akár a reformációnak tanítványai; s az egyetlen ut, amely az eltéve- lyedetteket visszavezeti az akolba, a prozelitiz- mus. »A keresztyének egysége icsak ,ugy valósítható meg, hogy azok, akik elváltak tőle, visz- szatérnek az egyedül igaz egyházhoz«. Itt találjuk meg a magyarázatát annak, hogy Róma miért fáradozik szünet nélkül más egyházak tagjainak megnyerésén. Ennek a prozelitizmus- nak nincs más, sem közeli, sem távoli célja, mint a teljes abszorpció.