Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1927-12-04 / 49. szám

1927.__________________________EVANGÉLIKUSOK LAPJA_________________;_________397.

A gyakorlati lelkészképzés.

(Előadás az Orsz. Lelkészegylet 1927. október 26-án tartott közgyűlésén.)

M. t. Lelkészegyleti Közgyűlés! Kedves testvérek és pályatársak!

Mindenekelőtt őszinte köszönetét mondok az igen tisztelt Elnök urnák azért, hogy alkalmat ad arra, hogy a gyakorlati lelkészképzésre vonatkozólag, hacsak vázlatosan is, kifejtsem az elméletből es praxisból leszürődött véleményemet, felfogásomat, gondolataimat, tapasztalataimat, az előtt a testület előtt, amelynek körében ez a kérdés bizonyára a legmelegebb érdeklődésre számíthat.

A rendelkezésemre álló idő a lehető rövidségre kényszerit ugyan, mégis legyen szabad egy személyi.természetű reflexióból kiindulnom, amely egyúttal megerősítheti a jogcímet arra, hogy éppen erről a kérdésről beszéljek.

Az egyház szolgálatában eltöltött szerény munkámban u. i. egy fordulóponthoz jutottam. Ne tessék jubileumra gondolni. Én se gondolok rá. Egészen másról van szó. Ha pedig még is ilyes valamire gondolnék, az eszemb ejuttatná a j óöreg Claus Harns-ot, aki arra az eshetőségre, hogy megéri, már javakorában elkészítette 50 eves jubileumi prédikációjának a thé- máját a következőképen: »Mivel vigasztalódha- tik egy evang. lelkész, ha 50 évi munka után még mindig nem dolgozta magát agyon?« De mondom, nem erről van szó. Hanem arról, hogy szinte majdnem a napra, mindenesetre a hónapra pontosan ugyanannyi időt volt szabad, Isten kegyelméből, a gyakorló lelkészi szolgálatban és a theol. tanári pályán, mondjuk tehát: a praktikus és theoretikus munka terén eltöhenem. Számokat szándékosan nem említek, mert nem annyira ovációtól, mint inkább attól tartok, hogy akkor egyesek, talán sokan is, a »bőségesen megérdemelt nyugalomra« nyilvánítanak, legalább magukban, érettnek. Holott én, hacsak a jó Isten maga nem intézi életem és munkám sorát úgy, hogy penzióba küld, erre egyelőre nem igen gondolhatok, mivel a gyakorlati pályán eltöltött éveimből, úgy a javadalmazás, mint a nyugdíj szempontjából mindössze csak öt számit, úgy, hogy tehát én p. o. mostani tanári karunkban életéveim számát tekintve a legelsők, a szolgálati évek szempontjából pedig az utolsók, vagyis a legfiatalabbak közé tartozom, még pedig nem talán azóta, hogy mint egyetemi tanár az állam szolgálatában állok, hanem már azóta, hogy mint theol. akad. tanárokat a régi theol. akadémiákon, az állami nyugdíjintézethez utaltak át bennünket. Okom van ezt itt megemlíteni, mert ebben a kérdésben csakugyan végképpen nincs pusztán személyi érdekről szó, hanem fontos egyházi közérdekről, amelyet annak idején Evang. Egyházi Élet cimü lapomban »Ugrás a sötétbe« cimü cikkben a nagy nyilvánosság előtt szóvá

is tettem. Egyesek rossz néven is vették ezt, a következmények azonban mégis nekem adtak — sajnos — igazat.

Visszatérve az előbbi gondolatra, a dolog tehát úgy áll, amint mondám, hogy a gyakorlati és elméleti munka terén eltöltött éveim száma éppen most teljesen egyforma. A mérleg két sepenyőjébe ugyanannyi esztendő esik. Én tehát megragadom az alkalmat, hogy mielőtt a mérleg a tneória serpenyője felé billen s valaki azt mondhatja, (amit különben már elméleti munkám legelején is hallhattam), »no ezt az embert most már végkép elnyelte a szürke, holt theoria és a Viruló, életteljes praxishoz már nincsen szava és hozzáértése«, megmondjak egyet-mást, ami tapasztalat és meggyőződésként a praxisból és theoriából egyaránt leszűröd ött.

Ebben a tekintetben legyen aztán szabad egy bizonyos általános eredményt megállapítanom. És ez az, hogy, ha a formailag kétféle munka téren eltöltött éveket nem annyira a külső siker, vagy eredmény, mint inkább a külső megítélés szempontjából hasonlítom ösz- sze, akkor az egyforma igyekezettel végzett munka mellett, ott a gyakorlati élet terén, általában véve, úgy alulról, mint felülről, vagyis a hívek és a felsöbbség részéről, a biztatás, serkantés, bátorítás, elismerés s a gyengeségből, tapasztalatlanságból, meggondotalanság- ból eredő) hibákkal szemben a jöakaratu elnézés lágy fuvalmai vettek körül, mig az elméleti munka terén inkább a rideg, kérlelhetetlen kritika fagyos, dermesztő szelei az uralkodók. Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy a praktikus munka terén csupa rózsa fakad, de hogy az elméleti munkánál mégis csak aránylag több a sebző, szúró tövis, az kétségtelennek látszik előttem, bár az esetleg jelentkező ellentmondás honorálásaképen azt is elismerem, hogy — mivel a gyakorlati munka életem első felére esik s igy azt nagyobb távlatból látom, ezt talán optimistikusabban ítélem meg. Biztat a remény, hogy ebben a kérdésben mi, a gyakorlat és elmélet emberei nem fogunk egymással összekülönbözni. Hiszen ott is, itt is, végeredményben az Isten országának eljöveteléért végzett munkánk közös vonása: a jövő reményében való magvetés, melynek gyümölcsei csak kevesek számára érlelődnek meg saját életében.

Egyet azonban — sine ira et studio — teljes nyugodt, higgadt objectivitással kénytelen vagyok mégis megállapítani. És ez az, hogy nincsen egyetlen olyan, főkép tudományos, elméleti előkészültséget feltételező életpálya, a melynél — s ezt minden elfogulatlanul gondolkozónak el kell ismernie — az oktatás, nevelés, előkészítés munkája olyan általános, olyan állandó, sokszor felületes, igaztalan s éppen azért bántó, fájdalmas kritika tárgya volna, mint az evangéliomi lelkészi hivatás. És ez áll