Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1927-01-16 / 3. szám
20. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1927. EGYESÜLETI ÉLET. Egy tanítói konferenciáról. Nem siratom az 1926. esztendőt. Nekünk, evangélikusoknak kevés örömöt, de annál több veszteséget hozott. A főrendihálban két méltóságteljes bársonyszéket veszítettünk. A re verzál is félelmes kardja emésztett bennünket. A sok elszomorító jelenség mellett az oázisnak üde zöld színévé! hat reám a bányakerületi tanítóság orosházi tanítói konferenciájára való visszaemlékezés. Akik részivehettünk e lélekemelő lelki beszélgetésen, azok azzal1 az érzéssel távoztunk a berekesztett konferenciáról, hogy itt egy szebb jövőnek tették lie fundámen- tomkövét. Mintegy 120-an voltak, akik Uhrin Károly bányakerületi tanítóegyesület elnöknek és fáradhatatlan helyettesének, Dar id a Károly békéscsabai tanítónak hivó szavára a szélrózsa minden irányából az Alföld legmagyarabb gyülekezetében, Orosházán egyb;sercgilett:k, hogy egyházunk legégetőbb pobémá ró tanácskozzanak. Az orosházi gyülekezet és egyesületei a vendégszeretet bőkezűségével halmozták el a tanítókat, akik a reggelii órában a konferencián résztvevő dr. Raffay Sándor püspökkel az élükön az Ur szent asztalához járultak, majd a Gazda Kör nagytermében gyülekeztek, hogy meghallgassák a tárgysorozatba fe vett előadásokat. Az előadások tengelye az a megállapítás volt, hogy egyházunk helyzete veszélyeztetett; mit tehet a tanítóság a Luthe rá nia szebb jövendőjéért? Az első előadást dr. Raftay Sándor püspök tartotta, aki közel másfél órás előadásban egyházunk helyzetét minden o’dalró' megvilágította. Szavai hol simogattak, mint a szülői kéz, hol dorgáltak, de mind az elismerésből, mind a feddésből a szeretet csendült ki. Sok tanítói szív közelebb jutott az egyházhoz, sok régi szeretetkapocs újra megköttetett az egyház és iskoláinak oktatói közt. Voltak, akik a püspök lélekbe markoló szavainak súlya alatt a szó szoros értelmében megtértek. Uhrin Károly az egész tanítóság köszönetét tolmácsolta a püspöknek, aki annyi szeretettel oktatta a tanítói kart az egyház iránti kötelességekre, Brósz János pedig ünnepélyes fogadalmat tett, hogy a tanítóság nem fog ott hiányozni, ahol szeretett egyházunk megmentéséről van szó. A többi előadás (Mendelényi János, Lehotzky Igor, Liptak Pál, Lahm an György) is azt a nagy tényt állította a hallgatóság szeme elé, hogy evangélikus egyházunk csak akkor fog virágozni, ha a lelkészek és tanítók, miként egykoron Luther és Melanchthon vállvetve fognak az egyház jövendőjéért küzdeni. Az áldásokban gazdag konferenciát egy a gályarabok emlékének hódoló szép vallásos estély rekesztette be az orosházi templomban, melyet zsúfolásig megtöltött az áhitatos közönség, melynek soraiban ott láttuk dr. Bikádi Antal egyházmegyei felügyelőt, Csizmadia András orszgy. képviselőt, Krug Lajost, az Orsz. Ev. Tanítóegyesület elnökét, dr. Red Lajos főgimn. igazgatót és másokat. Az egyházi vegyeskar gondos karénekei, mélyen átérzett szavalatok s dr. Kovács Sándor egyet, tanárnak a gályarab lelkészekről és tanítókról irt magvas dolgozata töltötték ki az est programmját, melynek elhangzása után buzgó tanítóink azzal az ígérettel vettek egymástól búcsút, hogy ilyen hítmélyitő konferenciát évről-évre fognak tartani, melyen rósztvenni minden tanítónak egyháza iránti szent kötelessége. V.-.----■-i---- -V : ——— ...... : == A kísértő a betegágynál. Még a háború alatt történt, hogy beállított a lelkész! hivatalba, ahol a beteg: lelkészt helyettesitettem a nyár folyamán, egy vézna katonaember. Azt mondta, hogy át akar térni, a katolikus vallásra. Megmondta nevét, régi pozsonyi evangélikus családból származott. Legelső kérdésem az volt, hogy ilyen régi evangélikus csa’ádbói hogyan térhet ki? Nem gondol-e arra, hogy derék ősei szenvedtek is ezért a hitvallásért: ? Azt felelte rá, hogy nem is teszi szívesen, mert meggyőződésénél fogva jó evangélikus. Aztán elmondta az áttérés hátterét. Az orosz fronton súlyosan megsebesut, kórházba került, nem bíztak benne, hogy valaha még ember lesz belőle. Akkor az ápoló apáca azt mondta neki, hogy ajánlja föl az életét Máriának és fogadja meg, hogyha meggyógyul, áttér. Először keményen tiltakozott, aztán nagy felelem fogta el, hogy ha nem ígéri meg: az áttérést, akkor nem ápolják. Ez a félelem aztán kisajtolta belőle az ígéretet, meggyógyult és most beváltja a szavát, akármilyen nehezen esik is neki. Aztán az esetek egész sorát mondták el nekem. Hogyan lepik el kórházakban az evangélikus beteget olvasókkal, katholikus kegyes iratokkal és ezzel szemben még Budapesten sincs szervezve a kórházak lelki ápolása. Mert hogy ezt is a vallástanárok nyakába sózták, akik hétszám futkoznak egyik iskolából a másikba, agyonfáradnak a sok tanításban, aztán még a kórházakban is védjék az egyházat az állandó támadások ellen, kifáradva. Aztán meg hol vannak a mi egyházépitő iratkáink, amiket oda tehetnénk a beteg mellé védelmül addig is, amig a lelkész élő szóval erősiti hitét? Mikor mondja ki valaki ezekért felelős in- tézéményeikre azt a prófétai helyet, amely arról szói, hogy a pusztulás után a széthullott csontok valahogy újra élni kezdtek, de: Lélek nem vala bennük. H.
