Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1927-08-07 / 32. szám

262.

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

egyéb. Ha az a referens jónak, helyesnek, szükségesnek látta ezt a két betűt könnyelműen leírni, e lapok szerkesztője pedig, vagy nem vette észre, amit legvalószínűbbnek tételezek fel, vagy nem tartotta érdemesnek, holott csak egy kézmozdulatába, egyetlen tollvonásába került volna, hogy azokat eltüntesse, akkor nekem érdemes és szabad ez ellen tiltakozni. Hiszen sokszor akár csak egy betűnek is nagyobb súlya, jelentősége lehet, mint egy hasábokra terjedő cikknek. És vájjon ki a békebontó, az, aki támad, vagy aki védekezik? És ne jöjjön nékem senkisem azzal, amit magam is jól tudok, hogy egyházi sajtónkat kívülállók és irántunk ellenséges indulattal viseltetők is figyelemmel kisérik s ezek »mit szólnak« a saját táborunkban folyó sajtó-hadjáratokhoz? Elvégre, ha nem szégyen, hogy saját intézményeinket, alapos ok nélkül lekicsinyeljük, meggyanúsítjuk, becsméreljük és »leugyne- vezettezzük«, akkor nem szégyen az ez ellen való határozott, férfias, esetleg kemény tiltakozás sem, amely ha elmarad, a »qui tacet, consentire videtur« elve szerint, a támadóknak van igazuk és a »kívülállóknak« még több okuk van arra, hogy a markukba nevessenek. Mert mi rendezünk »sajtónapokat«, gyűjtünk »sajtóalapra«, szavalunk »egyházi nyomdáról«, panaszkodunk a sajtó iránti érdeklődés hiányáról, de azt nem tudjuk, vagy akarjuk megakadályozni, hogy valaki esetleg csak két betűvel is többet .ártson egyházunknak befelé és kifelé, mint amennyit az egész »saitópropaganda« ér.

Vájjon mikor vetünk valahára véget annak az oktalan prakszisnak, hogy — nem elvi alapon, mert ennek van értelme és jogosultsága, — hanem kicsinyes féltékenységből, irigykedésből, akarnokoskodásból, a legfontosabb egyházi célokat szolgáló intézményeinknek, amelyek közé első sorban bizonyára theol. fakultásunk is tartozik, a hitelét és tekintélyét rontsuk? De igy van, sajnos igy van. Amig nem volt theol. fakultásunk, ezt sérelmeztük és kérelmeztük, szóval az volt a baj, hogy nincs. Most, hogy van, e z a szálka egyesek szemében, szóval az a baj, hogy van. És azt követeltük, hogy a mi theoí. fakultásunk az egyetem többi fakultásaival teljesen és minden tekintetben egyenlő jogú és rangú és cimü legyen, és igy természetesen tanárai is ugyanezeket »élvezzék«, most pedig képesek vagyunk ugyanezt, kicsinyes okokból, ahol csak lehet, jogtalan »kapasz-» kodásnak« minősíteni és nevetségessé tenni. Az már igaz; rajtunk nehéz, úgy látszik, lehetetlen segíteni.

Én sajnálom leginkább, de ezeket, a jobb jövő, a nyugodt, békés, egymást megértő munka érdekében, meg kellett mondanom. Mert amit mondtam, azt az egyházam iránti szeretet, jövője iránt táplált féltő aggodalom diktálta.

És ebben az értelemben irom ide végezetül Luthernek a kis kátét bezáró szavait: »Ein jeder tu sein Lection, So wird es wohl im Hause stöhn.«

1927.

Ez a cikk közel egy félév óta pihent láda- fiókomban. Megírása után különféle megfontolások arra indítottak, hogy nem küldtem be e lap Szerkesztőségének.

Arra, hogy ezt most mégis megtettem, közvetetten dr. Szeberényi Lajos Zsigmond főesperes urnák az Evangélikusok Lapja ezévi július 24-iki (30.) számában »Vértelen ellenreformáció« címen megjelent cikkének következő passzusa adott okot: »Mindazonáltal reméljük, hogy szegény egyházunk m é 11 ó s á go s c i m re szert tett tanárai hatalmas tudományosságukkal visszaverik az újfajta jezsuita tudósok műveit« stb.

Nem akarok most itt ennek a megjegyzésnek bővebb kommentálásába és kombinációkba bocsátkozni afelől, hogy dr. Szeberényi L. Zs. főesperes ur ezeket a szavait maga hogyan érthette, mások hogyan értelmezhetik? A főesperes ur, ezt tudom előre, mindenesetre hevesen tiltakoznék az ellen a gyanú, vagy vád ellen, hogy az irigység szól belőle. Mivel azonban a főesperes ur már legalá b b is másodízben látta jónak, hogy nékünk ugyanennek a lapnak a hasábjain a »méltóságos« címet a fejünkhöz vagdossa, (hogy első ízben mikor, azt ma már pontosan nem tudom megmondani, de a szavakra jól emlékszem: »most már theológiai tanáraink is méltóságos urak« — horribile dictu!), ebbői joggal lehet következtetni, hogy ő is azok közé tartozik, akiknek a mi címünk és rangunk valahogy szálka a szemükbe s az orrukba füstölög. Máskülönben józan gondolkodással lehetetlen volna megérteni, hogy a főesperes ur, amikor a gondolatok logikus sorrendje ezt sehogyan sem okolja meg, miért használja reánk, theológiai (egyetemi) tanárokra vonatkozólag a »méltóságos címre szert tett« jelzői mellékmondatot? Avagy talán azt akarja mondani eltel, hogy immár nem a lelkiismeretünk, nem a meggyőződésünk, nem egyházunk iránti szeretetünk, nem a hivatali eskünk és ehhez hasonló egyéb jelentéktelen apróságok, hanem a »méltóságos cim«, amelyre »szert tettünk«, legyen reánk nézve az a motívum, az az erkölcsi erő, amely minket állandóan kötelességteljesitésre kell, hogy serkentsen? De, amint mondám, nem akarok kombinációkba bocsátkozni.

Azt azonban higyje el nékem a kedves fő- esperes ur, hogy nékem, személyem és egyéni gusztusom szerint, ha nem volna, sajnos, olyan nagy hazugság benne, p. o. az »ifj’ur«, vagy »öeskös« megszólítás volna a legkedvesebb. De erről, a főesperes úrral együtt, már lemaradtam. A jó magyaros »hallja keed« et is el tudnám viselni, feltéve persze, hogy nem csakis és pont én tőlem várják el, hogy egyházunk »szegénységének«, »puritán« és »demokratikus« szellemének megfelelően, az engemet jogosan megillető címről lemondjak, hanem ezt az »egész vonalon«, a káplánoktól föl egészen a püspökökig, egyháziaknál és világiaknál és az egész társadalmi