Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1927-08-07 / 32. szám
EVANGÉLIKUSOK LAPJA 258. Í92t vezi. Aki a paleológia körébe tartozik és minden időkben képviselni fogja az élők között az összes elmúlt korszakokat. Itt nemcsak arról van szó, hogy az ember* bűnöket követ el. Az ember bűnös. És bűnös állapotából, megromlott természetéből következik, hogy hajlik a bűnökre. A bűnnek és ezzel a halálnak utján jár. Nem azért jár a bűn halálos utján, mintha kedvét lelné a halálban, mintha örülne neki. Az ember már ösztönszerüleg is iszonyodik a haláltól. S hogy mégis elfogadja a bűnnek zsoldját és kenyerét, úgyhogy mintegy napi táp'álék gyanánt adagokat ja magának a halált, annak oka az, hogy a bűn egyúttal hatalom is, amely szolgaságába kényszeríti a bűnöst. Nem segít még a jóakarat sem. Az emberiségnek voltak kiváló tanítói. Nem tudtak és nem tudnak rajta segíteni. Jellemző erre nézve az, hogy minél magasabb erkölcsségre emelkedik valaki, annál alázatosabb és bűnbánóbb lesz, mert annál inkább felismeri azt az űrt, amely őt a tökéletességtől elválasztja. Az embernek nem marad más hátra, mint Istenhez folyamodni, aki a bűnt ugyan utálja, de a bűnbánón megkönyörül. Könyörületessé- gének kétségbevonhatatlan bizonyságát adta a Krisztus Jézusban. És mindenki, aki a Krisztusban él, bünbocsánatot, kegyelmet, örökéletet nyer. Nem azért, mert a maga erejéből szentté lett, hanem mert Isten az ő Fiában szeretettel karolja át mindazokat, akik Fiában élnek, ahogyan a szőlővessző a szőlőtőkén él. Jézus mondja: »Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.« Nekünk egyedüli reményünk, erőnk, és megtartásunk a Krisztus. Bűneinkből való megtisztulásunkat nem várhatjuk a fejlődéstől, az emberi természetben egyre erősödő jótól, mert az ember alaptermészete mindig ugyanaz. Egy vérből vannak teremtve nemcsak a különböző fajok, hanem a különböző nemzedékek is. Akik az Isten országába be akarnak menni, azoknak nem testtől és vértől, hanem a Szentlélektől kell születniük. Meghalni a bűnnek és élni Istennek uj életben. De kicsoda alkalmas erre? Mindez kegyelmi ajándék. Egyedül Isten az, aki megigazít, más nem használ. Isten nélkül elveszünk bűneinkben. Wormsi levél. 1927. julius hó. Mint az »egyedül üdvözítő egyház« hive Rómába, mint az »igazhitű muzulmán« Mekkába, úgy vágyódik, az evangélikus ember a hitújítás nagyjelentőségű, reánk protestánsokra nézve döntő fontosságú mozgalmának egyik emlékezete színterére, Wormsba. Úgy érzem, hogy nekem, kinek Isten teljesítette ezt a régi vágyamat, hogy ide eljussak, kötelességem megosztani örömömet, magasztos, felemelő érzéseimet azokkal a hitsorsosaimmal, kik messziről, magyar hazám határain túlról irányítják tekintetüket e felé a vallástörténelmi nevezetességű hely felé s legalább képzeletben szemléltetni velük azokat a helyeket, melyeknek rögeit egykor nagy reformátorunknak s kiváló munkatársainak lábai tapostak. Heidelbergből jókora autóut után közelítettem meg a németeknek szinte mitológiai jelentőségű folyóját, a Rajnát. Itt összefacsarodott a szivem, fájdalom sajdult a lelkembe, mikor a hídfőnél francia őrséget pillantottam meg. Képzeletemben megcsendültek a »Wacht am Rhein« hatalmas, erőtől lüktető, büszke bizalommal harsogó akkordjai: »Lieb’ Vaterland, magst ruhig sein, fest steht und treu die Wacht am Rhein«; mélységes fájdalom szállt a lelkembe a nagy változás láttán. S vájjon ki is tudná jobban megérteni, igazabban átérezni a nagy német bánatot, mint a trianoni határokkal megnyomorított megcsonkított, megcsufolt hazájából ideszakadt magyar!? Átrobogtunk a régi hídon, melynek hatalmas, erőditésszerü hídfője egy darab multat őrzött meg számunkra s már messziről szemünkbe ötlött az egész város fölött magasan kiemelkedő dóm. Hatalmas, román stílusú építészeti remekmű, latin kereszt alaprajzzal. A főhajó két végén két-két hatalmas toronnyal, a hosszanti és a kereszthajó találkozása fölé emelt gyönyörű kupolával. A templom méreteire jellemző, hogy a főhajó mindkét végében főoltár van, melyek közül a nyugati apsisban elhelyezett későbbi a vele szembenlévőnél, s ez utóbbi éppen ezért tisztábban és jellegzetesebben őrzi az ősi román stilus sajátságait. Sokat lehetne és kellene még erről a művészettörténeti szempontból oly igen fontos, mert a XI. század elején alapított templomról szólnom. Külön kellene méltatnom irodalomtörténeti jelentőségét is, mert hiszen ehhez a helyhez fűződik a Nibelungenlied egyik igen jellegzetes epizódjának, a két királyné: Burnhilde és Kriemhilde versengésének a mondája is, mely jelenet valószínűleg e dóm elődjének, az ehelyen állott régebbi templomnak a kapujában játszódott le. De mivel ez a hatalmas remekművű dóm csak átmenetileg volt evangélikus templom s most ka- tholikus szerzeteseké, reá vonatkozó szavaimat szükebbre szabom s áttérek egy olyan műalkotás jellemzésére, amely bennünket, protestánsokat nemcsak művészettörténeti szempontból a legközelebbről érdekel, s nemcsak esztétikai érzékünkre hat, hanem a protestantizmus világraszóló jelentőségét, az »Itt állok, másként nem tehetek!« gondolatának a fenségét és döbbenetes magasztosságát örökíti meg számunkra művészi ihlettel kőbevésve. Szólok a világ leghatalmasabb protestáns szoborcsoportozatáról, a Lu- ther-Denkmalról. A város egyik legszebb helyén, a várkert közelében, befásitott, virágágyakkal díszített téren áll méreteiben impozáns, négyzetes gránit lépcsőzet, melynek négy sarkán 2.25 m. riiagas
