Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1927-07-24 / 30. szám
244. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1927. mégis győzünk! De a védelmi harc sikere attól függ, hogy az ellenfelet teljesen ösmerjük és önmagunkat még jobban. Erről máskor szólok és irok. Dr. Szeberényi Lajos Zsigmond. Jegyzetek. Azok a fiatalemberek, akik az utóbbi években végzik be iskoláikat, olyan nehézség elé vannak állítva, amilyet mi, akik a háború előtt éltük le ifjúságunkat, nem igen ismertünk. Nem tudnak elhelyezkedni, kenyeret keresni, megélni. Nem kapnak állást. Ennek az úgy a szülők, mint pedig az ifjak szempontjából nagyon szomorú helyzetnek okát könnyű megtalálni abban a körülményben, hogy a középiskolák1 túlsók tanulót szállítanak az egyetemeknek és főiskoláknak, másrészt abban, hogy leszámítva az államnak üzemét, amelynek a nemzet uto’só fillére is rendelkezésére áll, minden más tevékenység megbénult, vagy igen nagy nehézségekkel küzködik és nem bir alkalmazást adni. Munkaalkalmaikat úgyszólván csak az állam nyújthat. De van ennek az áldatlan helyzetnek egy igen szomorú mellékhajtása is. Erre nem igen vetnek ügyet, pedig nemzeti életünk szempontjából rendkívül fontos. Ugyanis manapság az iskolázott ifjúságnak nem nyílik mód arra, hogy pályaválasztásnál tekintetbe vegye hajlamait, tehetségeit, hanem megy oda, ahol kenyeret kap. Ott azután napszámos munkát végez minden öröm és ambíció nélkül s a következmény az, hogy nem bírjuk felvenni semmi téren a versenyt a külfölddel; elmaradunk és végül is alulmaradunk majd. A társadalom erői nem érvényesülhetnek. Az ákam, hogy tisztviselőinek a fizetéshez munkát is tudjon adni, tisztviselőkkel láttatja el mindazokat a teendőket, amelyeket egészséges és erős társadalmakban önkéntes erők ingyen és jobban, mert ambícióval végeznek. A bürokráciának senyvesztő hatása abban á l, hogy kiöl a társadalomból minden altruizmust, minden áldozatkészséget és minden iniciativát. E tekintetben a mi közéletünk valósággal ijesztő képet tár elénk. Bárhova tekintünk, mindenütt azt látjuk, hogy a társadalom visszavonul, mert legyengü t és helyébe lép az álam, amely a társadalom erőit nem tudja pétolni. Hogy azután a nemzet, amely munkáját csak immel-ámmal, kedvetlenül, kellet’enül végzi, meddig bírja az óriási á lamház artási terheket visain’, az o1yan kérdés, amelyet nem igen vetnek fel. Hogy a még megmaradt szabad munkás hogyan tud érvényesülni azokkal szemben, akik javakorukban nyugdíjjal támogatva állanak a munkapiacra, az kevés embert foglalkoztat. Pedig miu'án az állampapírok elértéktelenedése tönkretette a kö- zéposztá’ynak jórészét, most megy tönkre egy másik részre azért, mert az állam nyakukra küldi javakorbeli nyugdíjasok formájában azokat, a kiket a szolgálatból elbocsát csak azért, mert kell a hely és előléptetés a fiataloknak. Amint az állam előidézte az,értékpapírok devalvációját, úgy előidézi most a független középosztály munkájának devalvációját is a nyugdíjasaival. Ezzel megadja a kegyelemdöfést a nemzeti élet legértékesebb elemeinek. A középkorú tisztviselő pedig már szemeli ki magának a helyet, ahol dolgozni fog, ha majd nyugdíjba mehet. Azt olvasom a református Örálíóban, hogy a kultusz- miniszter hatalmas kulturprogrammjának azon etappjához ért el, hogy be fogja szüntetni az Eperjesről Miskolcra menekült evangélikus jogakadémiát is. Nem kételkedem, hogy sok jogászunk van. És a miskolci jogakadémia megszüntetésével is lesz annyi, amennyi éppen elég. Ámde csak a fentebb vázolt államosítási procesz- szus mellett érthető az, hogy a miniszter kiirtja a közoktatás teréről ahol csak lehet azokat az intézményeket* amelyek még megőrizték az autonómiának legalább a látszatát és ezen irtási munkálattal előkészíti az útját annak, hogy egy következő érában az evangélikus intelligencia előtt valamely miniszter teljesen elzárja a megélhetés lehetőségét. Eljön majd igy az a kor, a mely után buzgón epedez sok emerikánista, hogy Magyarországon csak az élhet meg, aki klerikális. Ámde eljöhet az a kor is, amikor csak az élhet meg, aki a vörös internacionálénak hive. S erre jó volna gondolni azoknak, akik a nemzet hajójának kormányát kezelik. Mert az örök Róma még mindeddig nem tudta megmutatni azt, hogy életképesek azok a nemzetek, amelyekben privilegizált elemek vannak. Óidra Antoine jezsuita páter január havában igy prédikált Turinban: »Miután az egyház a keresztyén türelemnek minden forrását kimerítette, miután minden meggyőzési kísérlet, minden szellemi ösztönzés, minden anyagi indíték hiábavalónak bizonyul s a vétkesek folytatják eretnek propagandájukat és konokul megmaradnak amellett, hogy a közrendet és a keresztyén lelkiismeret nyugalmát kompromittálják, az egyháznak, ha tagjait meg akarja védelmezni és az eretnekséget az igaz irásmagyarázatra és a katholikus tan iránti engedelmességre akarja kényszeríteni, nem marad más hátra, minthogy a halá'büntetés legszélsőségesebb pé’dájához folyamodik. Gondolják meg, uraim, hogy az eretnekek mindaz vo’tak, ami minden időben a katho’ikus hit e'len ostromot intézhetett: rosszindulatú, erkölcstelen, utá'atos emberek, tele gonoszsággal, szemérmet enek, hazafiathnok, tár- sadalome'lenesek. Gondoljanak a valdensek, az albigensek, az anglikánok, a lutheránusok és mindezen vandá'ok eretnekségeire, akik keresztyén vért szomjuhoznak. Gondolják meg, uraim, hogy az eretnek rosszabb, mint a legnagyobb gonosztevő, s akkor lelkiismeretűket nem fogja nyugtalanítani a szükséges halálbüntetés, hogy annak a morális és anyagi ragálynak minden csirája kiirtassék«. — És ez az atyafi azt gondolja,
