Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1927-05-22 / 21. szám
162. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1927. a tetteket nem tudja állandóan alátámasztani és átörökíteni erőteljes jellemek és személyiségek révén. A civilizációk bukását az idézi, fel, hogy a civilizáció dresszurája megöli a hitet. A cselekedetek eszközök lesznek, de a silány embereket ezek az eszközök agyonzuzzák. Ezt tapasztaljuk a mi napjainkban is. El fognak pusztulni ma is mindazok a népek, amelyekben nincsen meg a hit, amely nem bővelkedik újjászületett, az örökkévalóság légkörében élő emberekben. A civilizáció a gyenge lelkű népeket Európában éppen úgy kiirtja, ahogyan elpusztította annak idején Középamerika őslakóit. A technikának minden vívmánya hiábavaló, ha az ember, a nép, a nemzet azon vívmányoknak lélekben nem ura. A cselekedetek egyoldalú magasztalói nem veszik észre, hogy a lokomotivfütő milyen cselekvő életet él, és mégis csak szolgája a gépnek. A gép urai mások. Azok, akiknek lelke erős és ép. Az újjászületés a lélekben történik, a cselekedetektől függetlenül, de a cselekedetekre a legmélyebben kihatóan. Nem hiába beszél az apostol annak az igének a cselekvéséről, amely a keresztyénekbe beleoltatott. Olyasmit cselekszenek tehát, azt tartják meg, azt valósítják meg kifelé, ami bennük van. Nem a külső világ nyomja rá bélyegét a létekre, nem a cselekedetek adnak jelentőséget és értéket a léleknek, hanem megfordítva. A keresztyén ember belülről él kifelé, és hit által igazul meg. Az igének megtartói legyetek. A hangsúly az igén van. Jakab apostol nagyon jól tudja, hogy a keresztyéneket az Isten az ige által szülte. Ige nélkül nincs élet. A gép lélek nélkül megöl, még, akkor is, ha a gépet cselekedetnek nevezzük. Szerény, nyílt kérdés a JELE“ t. elnökéhez intézve. Alólirott elfoglaltságom miatt nem vehettem részt a »Mele« Székesfehérváron tartott közgyűlésén. A lapokból értesültem oly eseményről, melyet én és több társam megérteni nem vagyunk képesek, mely szinte egyedül áll a világ- történelemben és hazai egyháztörténetünkben. A »Mele«, mely hivatva van képviselni az ev. papságot, elnökének javaslatára koszorút tett le testületileg a nem régen elhunyt róm. kath. püspök, Prohászka Ottokár sírjára. Híveim közül többen kérdezték: Mit jelent ez a lépése az ev. papság egyetemének? Talán csak nem kezdete egy róm. kath. és evang. uniónak. Most az ev. papság teszi meg az első lépést. 1920- ban a róm. kath. egyház nagy statisztikusa, Pesenhofer Antal, arra szólította fel az ev. papokat, hogy »hazafias« szempontból lépjenek be testületileg az egyedül üdvözítő egyházba, ígérte, hogy családjuk miatt ne aggódjanak, mert azok nem csak családi pótlékot, de teljes ellátást is kapnak. A múlt évi bányakerületi közgyűlésen dr. Raffay Sándor püspök ur megnyitó beszédében megállapította, hogy ebben az országban »vér- telen ellenreformáció folyik«. Ennek letörésére irányulna-e a magyarhoni ev. papságnak e lépése és alkalmas lenne-e erre éppen ez a lépés? A halottak emlékét tiszteljük. De éppen e tisztelet kívánja, hogy ne menjünk azokba a temetőkbe, melyeknek urai legújabb törvény- könyvük szerint velünk nem imádkozhatnak, sem istentisztelete'nken részt nem vehetnek. A világi lapok közlése szerint a »Mele« elnöke az ev. papság ezen lépését azzal indokolta, hogy Prohászka püspök bennünket sohasem támadott és műveiből sokat tanultunk. Hát már oly gyengéknek érezzük magunkat, hogy már az is érdem, ha bennünket valaki nem támad. És ha támad, talán megijedünk? Ennyire lecsúsztunk már mint annak utódai, aki nem félt egyedül menni Wormsba, még ha annyi ördög is lenne ott, ahány cserép van a háztetőn. Csak nem követjük zsidó honfitársa nkat, akik körülbelül éppen olyan »zsidó« érdemekért nyilt frigyládánál imádkoztak Csernoch érsek felépüléséért? Tanulhatunk-e mi valamit mint protestáns lelkészek, Prohászka műveiből? Annyit megállapíthatunk, mint sajnálatos körülményt, hogy prot. lelkészek és tanárok sem olvasták és tanulmányozták oly behatóan és gonddal a külföldi protestáns és nem protestáns tudósok és filozófusok műveit, mint Prohászka. De amit mi talán tőle tanulhatnánk, azt ő Róma egy kéz- legyintésére alázatosan visszavonta. Mi igazán csak olyanoktól tanulhatunk, akik meggyőződésüket senki kedvéért meg nem változtatják és azért készek meg is halni. Egy néhány sor az ilyen írótól többet ér, mint száz kötet olyanoktól, kik Loyola azon tanításának vetik alá magukat: »Ha az ember valamit fehérnek lát, de az egyház azt mondja, hogy fekete, neki is feketének kell azt tartani.« Prohászka teljesen egyet értett Loyolával és Liguorival. Lépten-nyomon magasztalja Loyola lelkigyakorlatait. Dicsérően említi Szt. Alajosról, hogy olyan szent volt, hogy még az anyjának sem mert az arcába nézni, mert az is asszonyi arc volt. Az ilyen világnézetből mi nem tanulhatunk. E mellett elismerjük, hogy kiválóan buzgó, önzetlen, jószívű lelkipásztor volt — kiváló római püspöki ideál, akire Róma büszke lehet, de a mi koszorúzásunkra reá nem szorult! Az evangélikus lelkészek koszorúját úgy is
