Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1927-05-08 / 19. szám
150. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1927. és párja ébresztésére dalolt a kristályharmatu, ciús lombok árnyában. Talán visszaálmodja a boldog együttlét napjait. Azok az emlékek!... Óh, azok a keserűen boldog emlékek!... Az ember is ezekben éli újra elveszített boldogságát. Mintha valami láthatatlan kéz újra szőné a megtörtént dolgok fonalát! Ez a fonál pedig mindig szebb és aranyosabb, mint az eredeti. És ha vékonyabb is, mint az első volt, ha nem is oly fényesen ragyog belé szemünkbe, nekünk mégis drágább, mégis féltettebb kincsünk, mert életünknek egy darabja yan benne. A mi tragikumunk azonban az, hogy az emlékek szálai csak előttünk húzódnak el és nem húzódnak belénk úgy, hogy azokat a maguk eredetiségében mint jelent éljük. Mózes tábora három napig vándorolt a Veres-tengertől a Sűr pusztája felé és majdnem megfúlt a szomjúságtól, mert az egész vándorlás alatt sehol sem volt ivóviz. Végre forrásra bukkantak. Ez azonban keserű volt s nem ihatták. El is nevezték azt a helyet Máráhnak, Keserűnek. Úgy áll sokszor az ember a saját emlékei előtt, mint egy csobogó, kristálytiszta forrás előtt, amely legtöbbször csak annyiban az emberé, amennyiben látja, de magáévá nem teheti, belőle nem ihatik. Amig a mienk volt, amig önmagunkból termeltük ki, mint spontán életet, addig ittuk a történés vizét és magunk sem tudtuk, hogy mennyire szerettük, amikor a világra hoztuk. Szeretetreméltóságát csak akkor érzi az ember, amikor »máráh«-vá, keserűvé \áiik. A csillag is akkor ragyog legfényesebben, ha körötte koromsötét az ég. * Egy eseményt ragadok ki a Bibliából és magam elé állítom. A kis Bethleheni városka mindennapos csendjét szokatlan dolog zavarja meg. Elimélek felesége, a szeretetreméltó Naómi visszaérkezett hazájába. De akiket magával vitt, azok már nem tértek vele vissza. Meghalt férje is, meghalt két szerelmes fia is. Az Ur adta, de az Ur el is vette őket. Apa és fiai örök álomra pihenve feküsznek Moáb földjén. Naómin meglátszik a hosszas távoliét. Arcára barázdákat vont a szenvedés ekéje, szemeiből sötéten tekint ki a fájdalom és keserűség. Alig ismerik fel a városban. Csak az idősebbek lelkében él még a régi Naómi szeretetreméltó, kedves arca, szelíd, türelmes beszéde, mindenki előtt ismeretes hitvesi hűsége és példás anyai szeretete. Bethlehem valósággal lázban van miatta. Az egész városka megmozdult. Kis helyen a rendkivüliségek mindig intenzivebb hatást váltanak ki, mint nagy városban. Találgatják, kérdezgetik: »Nemde, nem Naómi ez ?« Naómi az érdeklődés céltáblája lesz és az emberek tudakozódása úgy belefúródik leikébe, mint a nyílvessző az áldozatba.- Látja önmagát régi, kedves szobájában. Elsuhan előtte a rom- badőlt családi boldogság képe és keservesen feljajdul: »Ne hívjatok engem Naóminak. Hívjatok inkább Máráhnak, mert nagy keserűséggel illetett engem a Mindenható. Miért hívnátok engem Naóminak, nem vagyok én Naómi, nem vagyok én szeretetreméltó, ellenem fordult az. Isten és nyomorúságot zúdított reám?« Csupa keserű s?ó, csupa lemondás! Első nagy keserűsége az volt, hogy szülőhazájából idegen földre, idegen népek közé kényszeritette az éhség. Aztán jött a keserű kegyelmi kenyér, a rokonok, jóbarátok, ismerősök hiányának szomorú tapasztalása. Ez sem volt elég: elvesztette férjét és végül bele kellett néznie fiai sírjába is. Naómi fájdalmai az élet fájdalomskálájának tükre. Elkezdődik a keserűségek csendes fuval- mával és felfokozódik a hatalmas törzseket kitépő gyötrelmek viharáig. Olyan, mint a tornádó. Mikor közeledik, elsötétül az ég, villám- ostorok futkosnak szeszélyes vonalakban idestova, majd egy szakadatlan tompa morajlásba fúl minden mennydörgés s mig egy félórával ez előtt csak szellő incselkedett a fákkal, most egy rémületes sivitás elnyom minden emberi és állati hangot. És ami megmarad utána:... romok, irányukat vesztett patakok, lecsonkitott törzsek. De Naómi életfájdalmának van egy olyan pontja, melyet ha egyszer felfedez az ember, eloszlik torkáról a fojtogató keserűség, köny- nyüit letörli és tisztább szemmel, nyugodtabb szívvel, fegyelmezettebb hallgatással figyeli a fájdalom tanítását. Észreveszi az ember, hogy a szenvedés fokai, — úgy a testi, mint a lelki szenvedésekben, — csak bizonyos magasságig emelkednek, mert csak addig emelkedhetnek, ameddig az emelkedés lehetősége fennáll. A tűzhelyen forralt viz is csak az edény széléig loboghat, mert ha tovább forr, kilép az edényből és aláfolyik. Senki sem hordozhat több fájdalmat,' mint amennyit lelke elbír. • A keserűségnek ez az egyik tanítása. A másik pedig az, hogy a fájdalom nemes elviselését csak némileg már kifejlett erkölcsi erő teszi lehetővé. Ahol nincs meg ez az erkölcsi erő, ott fájdalom-elviselésről alig lehet szólni. A világháborúban nem egyszer tapasztaltam, hogy a legnagyobb kesergők, zúgolódók és jajgatok rendesen a civil-élet korhelyei és utcasarki napiopói voltak. Az emeikedettebb gondolkodásúak, a finomabb erkölcsi érzületüek mindig tovább és jobban bírták a hosszú, fáradaimas meneteléseket és a lövészárkok keserveit, mint a szeparék, kávéházak tompalelkü, kiélt hősei. Az acél is annál jobban bírja a csaták viharát, minél több kalapácsütéssel bocsátja ki a fegy-