Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1927-05-08 / 19. szám
148. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1927. delkezésre bocsátják Gyáminíézetünknek. Mint* hogy az ajánlattal élni kívánunk, kérjük a különféle gyámintézeti fórumokat, hogy jelentsék be az egyházi elnöknél a régebbi számadási iveken kívánatos módosításokat. Gyámintézetünket Isten megsegítő kegyelmébe s hittestvéreink támogató szeretőiébe ajánlva, vagyunk kiváló tisztelettel, hittestvéri szeretettel Budapest, ill. Sopron, 1927 Misericordias Domini vasárnapján. Ziermann Lajos s. k. egyet, gyámintézeti e. elnök. br. Feilitsch Berthold s. k. egyet, gyámintézeti v. elnök. Levél a szerkesztőhöz. igen tisztelt Szerkesztő Uram! Mint már egy egész éve, de az Ur akaratában való megnyugvással ágyhoz kötött beteg, én is lelkes hive, hálás hallgatója vagyok a rádiónak, Hogy mennyi szórakozás, élvezet, gyönyörűség nyújtásával járult hozzá a rádió is ahhoz, hogy rabságom elviselhetőbb legyen, azt csak az tudja kellőképen felbecsülni, aki maga is töltött már legalább heteket ágyban, betegen. De mindezeknél, sajnos ritkán, nagyobbat is nyújt nekem a rádió: Előbb kéthetenként volt, újabban, fájdalom, már csak nagyobb időközökben történik, hogy részese lehetek a Kál- vin-téri református templomban tartott istentiszteleteknek. És ha valaki ilyenkor véletlenül meglátná, amint betegágyam mellett ülő 85 éves és velem együtt evangélikus édesanyámmal az orgona kedves bugását, a hívők buzgó énekét és Isten szolgájának felemelő szavait megillető dot- ten hallgatjuk, az elmondhatná, hogy minden profán környezet mellett is igazi templomi áhitat van itt akkor nálam. De hogy az ünnepi élmény után annak hangulatába mindig ürmöt csöppent az a fájó kérdés, hogy miért nem hallgathatjuk soha a saját vallásunk tanításait, a magunk papjait, — az ugyebár érthető. Én is nyíltan azok közé a »békéden türel- metlenkedők« közé sorakozom itt tehát, akik az evangélikus rádió-istentiszteletek bevezetését lépten-nyomon sürgetik. Teszem ezt pedig azután, hogy több héttel ezelőtt — egy jeles szónok iránti érdeklődésből meghallgatott katholi- kus hitszónoklat adta impulzusból — magánlevélben tettem ebben az irányban lépést, nagyon mértékadó helyen. Tulajdonképen ma sem tudom még, hogy levelem érdemesnek találtatott-e ott a végigolvasásra, vagy tárgyánál fogva idő előtt a papírkosárba került. De az írószerszámot kezembe most nem ez a bizonytalanság adja, hiszen ez — tudom — a megkeresett magas fórum nagy elfoglaltságával’is megmagyarázható, hanem legfőképen az az azóta is erös- bödott szomorú tapasztalat, hogy ebben a dologban nálunk minden nyilvános és sokkal több nem nyilvános lépés teljesen és érthetetlenül hiábavaló. Nem tudok ebbe belenyugodni, mert — és ezt tessék jól megjegyezni — nemcsak a magam önző érdeke vezérel. Nem tudok nyugodtan várni, amikor a lelkembe vágott a jajszó, hogy a baptizmus a mi sorainkból hódítja magának tömegesen a hívőket, akiknek nálunk kevés a lelkigondozás, és amikor ezzel szemben azt látom, hogy más keresztyén vallásfelekezetek, különösen a katholikus egyház, mennyire megragadnak minden eszközt, amelyet tanaik terjesztésére alkalmasnak látnak. Nem tudom ezek mellett magamba fojtani a lázongó kérdést, hogy miért kell ebben nekünk, a wittenbergi vártemplom kapujára kiszegezett bátor tanok követőinek, a többieknél »óvatosabbak«-nak lennünk? (Mikor pl. a reformátusoknak — erre bizonyítékom van — nincs rossz tapasztalatuk a rádióval.) De nem is azért veszem itt igénybe sokak türelmét, hogy a kérdés mellett újabb érveket sorakoztassak fel. Hiszen azokhoz, amiket előttem Krayzell Miklós ur, valamint özv. Stefezius Istvánné és dr. Piufsich Oszkárné uriasszonyok e lapok hasábjain a mi rádió-istentiszteleteink mellett, olyan tisztánlátással és annyi lelkes buzgalommal felhoztak, a fentiek után nekem már nem sok hozzátenni valóm volna. És nem is látom szükségesnek, hogy további érveket vonultassak fel, mert ügyünkben eddigelé, őszintén megmondva, egyetlen komoly és elfogadható ellenérvet sem hallottam. Ok nélkül azonban semmi sem történik igy, vagy úgy a világon. Itt is kell tehát valami erős oknak lenni, ami azonban eddig, úgy látszik, hétpecsétes titok. Hát ezt az okot keresem én; ez az, ami engem nem hagy nyugton, mert ennek ismerete nélkül tehetetlenek vagyunk. — Lássuk hát ezt az okot! Lássunk hát végre már egyszer tisztán, hogy megtudhassuk, mi teszi olyan szilárddá azt a szirtet, amelyen annyi buzgó vágyódás szenved hajótörést! Sokáig abban reménykedtem, hogy evangélikus egyházunk múlt évi közgyűlésének jegyzőkönyvében találom meg majd a megnyugtató magyarázatot. Ezt a jegyzőkönyvet csak a napokban tudtam megkapni, ezért késtem eddig, És most meg kell mondanom, hogy ennek a jegyzőkönyvnek idevonatkozó része megnyugvás helyett nagy csalódást, sőt egyenesen megütközést váltott ki belőlem. Egyetemes egyházunk múlt évi november 11 -i közgyűlésének jegyzőkönyvében ugyanis erre a tárgyra vonatkozólag szószerint a következők fogyhatnak: »35. (Sz.) Olvastatik a lelkészegyesület fel- terjesztése az evangélikus rádióistentiszteletek rendszeresítése tárgyában.
