Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1927-04-17 / 16. szám

126. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1927.

óhajtunk is, amidőn nemcsak a kiváltkép kezdetben várható, évenként változó maradványokat tartjuk mindenkor tőkésitendöknek, hanem az évi szükséglet megállapításánál figyelmen kívül hagytuk a státusban beálló állandó szeméjy- változással kapcsolatos 25%>-os belépési dijak összegét, amely az az alaptőkét, - vagy ha jobban tetszik, a díjtartalékot , bár lassan, de mégis csak állandóan növelni fogja. Ugyancsak ezt a célt fogja szolgálni az idővel netán beszámításra kerülő korpótlékok után fizetendő egyszeri 25 %> a gyülekezetek és a személlyel változó, tehát ismétlődő 25% a lelkészek részéről.

Biztosíthatunk mindenkit róla, hogy nem hiú remények keltése okából készítettük tervezetünket, hanem az összes létező és támadható esélyek komoly és aggódó mérlegelésével és felelősségünk teljes, sőt kínzó átérzésével bocsátottuk útjára. És ha a lassúbb tempóban való tartalékolás mellett foglalunk állást és ezért küzdünk, akkor az az indok vezérel bennünket, hogy egyfelől megkíméljük a jelenlegi am úgyis sokat áldozott és még többet vesztett nemzedéket attól az elviselhetetlen tehertől mely alatt össze- roskadna, másfelől mégis biztosítsuk neki nyug- dijbaszorulása, de még inkább családjának elhunyta esetére azokat a minimális anyagi eszközöket, melyek a szerény megélhetéshez elengedhetetlenül szükségesek és végül megvessük az alapját egy szebb, jobb jövendőnek, amilyenről mi is egyszer álmodoztunk. Nem kívánhatja mitólünk, mostaniaktól senkisem, hogy egy csapással biztosítsuk az utánunk következők sorsát, mert mi ezt a kötelességünket tőlünk telhető- ieg és a szükség parancsolta mértékben már teljesítettük az előttünk valókkal szemben. Hogy áldozataink a világkataklizmában porrá, hamuvá lettek, nem a mi büniink, hibánk... de már a mi bajunk, szerencsétlenségünk! Amidőn ennek dacára újból megtesszük, ami módunkban áll, úgy gondoljuk, nyugodtan tekinthetünk a jövendő Ítélete elé..., megmérhet, de ebben a tekintetben, — ha tárgyilagosan ítél — könnyűnek nem találhat, mert nemcsak a ma, hanem a holnap is aggódó gondoskodásunk tárgya és mindenképpen meg akarjuk kiméin: utódainkat attól a gyötrődéstől, mely . nyugdiiintézetünk összeomlása folytán a mi keserves osztályrészünk lett.

Azt hiszem, hogy az eddig elmondottakkal eléggé megindokoltam tervezetünk alapelveinek helyességét is, alkalmazásuk célszerűségét, sőt szükségességét is.

Úgy látszik azonban, hogy éppen itt mutatkozik áthidalhatatlannak az az ür, mely a két tervezet készítőit, illetve híveinek táborát egymástól elválasztja, mivel a szerkesztő matematikus véleménye szerint tervezetünk »íőhibája;< az, hogy tisztán könyörületességen alapszik és nem nyugszik azon a rendíthetetlen fundamentumon, amely abszolút jogot biztosit a nyugdíjalap tagjainak. A nyugdíjas tag mindenkor lelkésztársainak alamizsnáját élvez', joga tulajdonképpen csak erkölcsi. Az egyének nem önmaguknak gyűjtenek, hogy a gyűjtött tartalékból önmaguk ki is volnának elégíthetők, hanem a többi tagtársaik részére eszközük befizetéseiket illetve — mit más szavakkal bár, de mégis csak mond — a mai idősebbek szükséges tartalékjukat a fiatalabb tagokkal fizettetik. Ellenzi az egyenlő nyugdijat is, mert »ha indokolt és tényleg fenn is áll a különböző jövedelmezőségi aktivitási jövedelem, akkor épp úgy kell, hogy állhasson a különböző nyugdíj is, — annyival inkább, mert ezen többletnek többlet tagdíj járulékait az illető tag és nem az összesség viseli. Miért ne biztosíthatna magának egy nagyobb jövedelmű lelkész a nyugdíjalapnál nagyobb hozzájárulás által nagyobb nyugdijat, amikor erre az anyagi képessége megvan és szerintem jogtalanul lenne öreg napjaira egy kisebb életstandard-be leszorítva.« És miután »az egyházközségek teherviselő-képessége a legkülönbözők, nem indokolt azökíra is egyforma teher kivetésed Tervezetünknek azt is felrója hibául a szakértő matematikus, hogy »az aktiv tag sohasem tudja, hogy évenként mily megterhelést jelent az ő reá kirótt rész.«

Tekintettel arra, hogy ezen kifogásoló észrevételek kézhezvétele idején már készen levő munkálatom megfelelő átdolgozásához és a nyomdába adhatáshoz szükséges külsőben újból kiállításához a kellő idő nem áll rendelkezésemre, csak röviden mutatok reá téves voltukra annál is inkább, mivel úgy is már nagyon lefoglalom lapunk terét és az előzők már nagyjában magukban foglalják az adható ellenvetéseket. Itt kiegészítésükül még csak a következőket jegyzem meg:

1. Hálás köszönettel vettük Lorge szakértő ur ellenvetéseit, nem ugyan azért, mintha ezek tervezetünk gyenge oldalainak feltárásával eleve figyelmeztetnének arra, hogy a védelemnél hová koncentráljuk erőtartalékunkat, hanem kiváltkép azért, mivel betekintést engedve abba a műhelybe, ahol a hivatalos tervezet számításai készültek, akaratlanul is elárulták annak gyengeségeit, alaphibáit.

2. Ha a magasabb fizetésű lelkész anyagi képességeire yaló tekintetből öreg napja ra nem akar leszorulni egy kisebb életstandard-be, akkor miért keli ez ellen éppen a nyugdíjalapnál re- fugiu.mot keresni, mikor a nyugdijtöbblet tag-- dijjárulékaival, melyeket ö és nem a többség visel, bármely biztosító intézetnél szintén biztosítható?! A dolog tán mégsem áll egészen igy! Hiszen ha az egyet, nyugdíjintézet tisztán abból a célból létesül, hogy kezelje az egyesek kielégítésére szolgáló azt a tartalékot, amelyet ezek önmaguknak gyűjtenek, akkor kár megalakítani, mivel adminisztrálása hiábavaló költségeket okoz akár a közegyháznak, akár pedig az egyeseknek maguknak. A nyugdíjintézet mégis csak olyan