Evangélikusok lapja, 1926 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1926-03-28 / 13. szám
1926. evangélikusok lapja 99. Az ambi tuson Mártont meg Istvánt látja egy pillanatra, de azok szét rebbennek, mint puskalövésre a mezón futkosó foglyok. Könyves szobájában régi karos székében ül a prédikátor, Az asztal mellett papirosra hajolva ir a prédikálomé asszony. Felemelkednek, de egy lépést se tesznek feléje. — Eljöttem prédikátor uram, hogy szerencsés hazatérése alkalmával köszöntsem!... Hogy azután még erre a szóra sem sietnek eléje s kezet sem nyújtanak feléje, bizonytalanabbá válik a hangja. — Tévedések valának köztünk!... De ami elmúlt, legyen a múlté!... Én elfelejtem sérelmeimet prédikátor uram hasonlatosképen ne hánytorgassa saját sérelmeit!... A prédikátor inozdalutlanul ál!. Csak sápidt aveát sötétíti indulatfelhö borulása. — Szerencsés menekvése alkalmával akartam üdvözölni! — nyögi Korláii s egy fé! lépést előbbre lép. — Az Ur oltalmába helyeztem életemet. — mondja lassú hangon a prédikátor — Az ó kegyelme volt szabadulásom!... Megint csend támad. A prédikátoráé az ablakig hátrál, azután neki támaszkodik az ablakdeszkának. A prédikátor az asztalra nyugtatja kezét s testét elórehajlitja. Mélyen fekvő két szeme tüzes fáklyaként világit mély üregében, azután egyszerre megindul a két tüzes láng, belefuródik Korlát szemébe, onnan a leikébe s perzselve égeti, hogy* szinte felsikolt fájdalmában. Arca a sápadtság fehér álarca alait eltorzul, ajkai elfchérednek. Elhízott vonásai elpetyhüdnek, szeme a’att kék zacskóvá dagad a szemalja, nyelve megvastagodik szájában. A prédikátor pedig mozdulatlanul áll és mereven nézi. — Hát eljöttem!... Gondoltam, hogy eljövök!... dadogja Korláti. A prédikátor ajka még mindig némaságra zárul. Korláti egy lépési közeledik az aszta’hoz, azután megáll. Tréfával akarja könnyíteni helyzete kinosságát s lehető könnyedén odaveti: — Talán le is ülhetek a hajlékában, prédikátor uram? Rafanides elgondolkodva tekint maga elé, azután nyugodt mozdulattal rámutat az asztal melletti székre: — Parancsoljon!... És ha még volna valami kérdezni valója Nagy Ságodnak, úgy kérdezzen. Én majd felelek. És ha volna kívánsága, úgy mondja el. Én maid engedelmeskedem. Magyar ember és házigazda vagyok tudom mivel tartozom annak ki házam küszöbét á'tallépi. Pihenő helyet kér, ágyat bontatok. Kenyeret kér, éhsége enyhítésére, asztalt terittetek De* önmagámtól Nap Ságodnak egy korty vizet se nyújtok, pihentre széket nem tétetek eléje, örvendező szóval nem köszöntőm s marasztaló szóval nem marasztalom. Ha pedig Nagyságodnak még ezek után is lenne kívánsága, úgy csak parancsoljon és én engedelmeskedem. De parancsolás nélkül ebben a házban semmire ne számítson!... , ' Szöges korbácsként sújt a prédikátor minden szava a gőgös nagy* ur arcába, melyet a harag hol pirosra, hol fehérre fest. Homlokán feketére dagadnak az erek. Kezei ökölbe szorulnak. > « — Ezt... ezt... nekem mondja?... kiáltja fojtott hangon. Rafanides mozdulatlanul áll. — Nincs több mondanivalóm!... Korláti arcából az utolsó csepp vér is eltűnik. Büszkesége széttépett, fcslett rongyként hever lábainál. De hirtelen legyűri indulatát. Eszébe jut, hogy neki józannak, nyugodtnak kell lennie. Talán az életerő', talán mindenéről van szó. Könyörgésre fordítja szavát:-- Isten szolgáját keresem kegyelmedben! Prédikátor uram, ismerjen kegyelmet!... A prédikátor megrázza ősz fejéi s szivére teszi kezét. — Isten látja lelke met, a boss/uállást nem ismerem. Más az. aki igazán itél! — Zselléreim felégetik majorjaimat... Elrabolják marháimat!... A prédikátor a kezével int. — Kiüldöznek falumból!... Életemre törnek!. .. Mindenkit sajái gonoszságával ver az Is ten!... feleli tompa hangon Rafanides. Ar.'ai an vagyok a kegyelmed dolgában! ___ kiáltja Korláíi s könyörögve emeli a prédikátor felé kezét. —- Még egyet mondok, azután több szavam nincsen! Szivemből megbocsátom Nagyságodnak ellenein való vétkeit. Megbocsátom azt. hogy hitvány rágalommal becsületembe gázolt, hogy hamis tanúbizonyságot tett ellenem! Hogy prédikátori állásomból kivetni próbálkozott, hogy életem ellen tört! Mindent megbocsátok! De azt, hogy undokságos hűtlenséggel megrugdosta drága annyszen tégy házunkat, hogy hitvány Judáspénzért inegiagadta ősei vallását, hogy el akarta veszíteni az Ur eme kisded gyülekezetét, azt soha soha meg nem bocsátom!... Ezért a lelkem mélyéből megvet m. megyeiem! Mint számadásra szólító biró áll a prédikátor Korláti Ferenc előtt. Alakja kiegyenesedik, szemei a harag sz kráit szórják, hangja az Ítélet harsonájaként harsog. Korláti pedig, mint ha rettenetes ólomsulyu teher nyomná vállait, lassanként Összecsukok. Azuíán még egy riadt tekintetet vet a prédikátorra s szótlanul megfordul. Mögötte becsapódik az ajtó. Istennek Ígéretei nem arra valók, hogy restségünket ladik módjára ringassák; a magunk evezőivel kell őket a part felé vinnünk.
