Evangélikusok lapja, 1926 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1926-02-21 / 8. szám
1926. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 59. gyözödelmet. Te szabadítasz meg ellenségeinktől és te szégyenited meg a mi gyűlölőinkéi«. Sopronban, 1926. febr. 11-én. Payr Sándor azé vaun- theol. fakultás tanára Elvi kérdések. Azt is írhattam volna ide, hogy egyházunk elvi kérdése, hiszen erről lesz itt szó, mert az érdekel bennünket elsősorban. Tudom, hogy erre egyik-másik olvasó azt fogja mondani, hogy minek ezzel megint előhozakodni, hiszen végre is a keresztyénség nem elméleti, de gyakorlati utón érvényesítheti elsősorban a maga igazit, s igy áll a dolog evangélikus egyházunkkal is. Hát igaz, hogy a gyakorlati keresztyénség a fő dolog, vagyis az, hogy meglássék mindenütt, hogy vannak még evang. keresztyének, van még evang. egyház, de mégis nem kevésbé fontos az is, hogy mi hozza létre ezt a gyakorlati ke- resztyénségct! Mert ha egyházaink gyakorlati ténykedése nem hitbeli meggyőződésből, fakad, akkor nem bizonyos, hogy az a tevékenység nem csak múló jelenség-e? Azután hozzájárul az előbb elmondottakhoz még egy másik megfigyelés is. Istennek legyen hála, evangélikus egyházunkban is mind többem és többen akarnak dolgozni: egyházépitő munkát végezni. Fel is vetődnek szebbnél-szebb tervek, hogy azután tervek maradjanak talán örökké? Ez is onnan van, hogy nem gondolunk egy fontos elvi kérdésre, amely egyúttal gyakorlati életünk törvénye is: nem elég egy eszmét fölvetni, sokkal nehezebb annak híveket szerezni. Igen nehéz azt megvalósítani. Egymagám erre nem is vagy ok képes. Egymagám nem is tudom azt legtöbbször eldönteni, hogy az, amire gondolok, csakugyan szükséges-e, időszerü-e, megfelel-e evang. egyházunk lényegének s történeti hivatásának. Ha megállapítást nyerne ez a fontos kérdés, akkor lényegesen egyszerűbb lenne a helyzet; akkor sokkal nagyobb nyomatékkai képviselhetnénk egyházunk közvéleménye előtt az ügyet, amely tehát egyházunkkal nemcsak nincs ellentétben, de annak lényegéből következik ; amely időszerű, tehát sok minden más egyházi ügy elé való és igy tovább. De lássuk csak, hogyan mérhetjük meg egyházunknak gyakorlati életnyilvánulásait hitelveinknek próbakövén? Ismeretes, hogy evang. egyházunknak három sarkalatos elve van, amely beleépült történetébe, amellyel tehát »áll vagy esik«, és pedig: a) az, hogy hit által igazulunk meg, ingyen, Isten kegyelméből, a Jézus Krisztusban lett váltság által; b) a másik az írás elve, ami azt jelenti, hogy hitélet és erkölcs dolgában egyedüli zsinór- mértékünk a Szent írásban foglalt Isten igéje. De ez azt is jelenti, hogy ennek azután engedelmeskednünk is kell. A harmadik c) az egyetemes papság elve, ami első sorban azt teszi, hogy az evang. lelkész nem áldozó pap, nem közbenjáró Isten és az emberek között, meri egyetlen közbenjárónk van: az Ur Jézus Krisztus. Nem ártana, hogyha ezekről az elvi kérdésekről minél gyakrabban esnék szó egyházközségeinkben, sót felsőbb tagozatú gyűléseinken is, mert ezek szerint mérhetnénk meg evangélikus mivoltukat. Nem azt jelenti ez, illetve nem csak azt, hogy hogyan igazolja ezdket ma is az evang. dogmatika, — pedig erre is nagy szükség van, — de azt, hogy mit szól ezekhez az elvekhez a mai élet s egyházunk hogy viszonylik hozzájuk? Vagy még egyszerűbben: b.vának-e ezek a vallásos alapelvdk az életben, lehet-e reájuk építeni? Mert ha igen — aminthogy tudom, hogy igen, akkor az evang. hivek öntudata hihetetlenül sokat nyerne erőben, tartalomban, mihelyt igazolni tudnók lekiisineretük elölt hogy evang. egyházunk mily mély értelemben mondható a hit és kegyelem egyházának, az írás egyházának, de másfelől mily ideális értelemben mondható minden időben modern egyháznak is. A fönt említeti alapvető tételek igazsága meggyőződésem szerint nem csupán elvileg, dogmatikaiig igazolható, de azok mellett bizonyít, maga az élet is. Sőt túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ezek az elvek örökérv ényüek 's igy az evang. egyháznak élete — léte elvi tekintet- tetben a lehető legbiztosabb alapokon nyugszik. Az evangélikus egyház igazságai egyetemes érvényűek. Nem lehet kivenni a fönti igazságok egy ikét sem az életből, hogy' kárát 'ne vallaná annak a keresztyén élet! A kérdés csakiaz, hogy a gyakorlatban gondunk van-e ezeknek az elveknek az érvényesülésére minden vonatkozásban?! Nem akarok itt evang. egvházunk életének bírálatába bocsátkozni egy-kettőt azonban nem hallgathatok el, mert azt hiszem, időszerű megemlíteni! I Gyűléseket minden tagozatban szoktunk tartani, kell is tartanunk. De felvetem a kérdést: olyan-e gyűléseink lelki élete is, külső képe is, mint a minőnek a hit egyházában, az írás szerint is, a királyi papság összejövetelének lennie kellene? Szeretném, ha nem lenne evang.tegyhá- zunkban egyetlen gyűlés se bevezető s befejező ének s imádság s bevezető Ige-olvasás nélkül. S szeretném, ha a gyűlés tagjai nem úgy éreznék magukat, ott, mint egv politikai jellegű gyűlésen, de mint a »szentek közössegében«. Mérjük meg gyűléseinket a Szentirás mértékével! Azután itt van a farsang, itt vannak a bálok. Mit szól ehez evang. egyházunk ismét elvi szempontból ma! Különösen ma! Nem elég baja az országnak Trianon? Nem beszél hozzánk elég érthetően a Kőrös árvize? Váljon mire kötelezi épen itt a Szentirás az írás egyházát? S hallatja-e hangját egyházunk, félre nem érthető, határozott szóval?
