Evangélikusok lapja, 1926 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1926-09-19 / 38. szám
1926. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 301. makat, amelyek háromszáz esztendeje a gályákról szabadítottak ki protestáns lelkészeket, tie kell látnunk, hogy itthon olyan minoritás vagyunk, amelyet a hatalmasok önkénye elnyom, megaláz és jogaitól megfoszt. A sok gyalázat, amelyet felelős helyekrő: is szórtak reánk, a törvényes jogainktól való megfosztás, vitessék oda a nagy nemzetek i télősz éke elé, hogy megbináitassék a nemzetek lelkiismeretének trónjánál. Mert az a tespedés, azok a szomorú közállapotok nem csupán a vezetőkre, nem is csupán egyházunk napszámosaira vihetők vissza. Előidézte ezt a tespedést az államnak velünk szemben követett igaztalan eljárása is. Az uitramontánizmusnak mindazok a túlkapásai, amelyeknek az utóbbi években tanúi voltunk, az állam védelme és párrfogása nélkül lehetetlenek lettek volna. A protestáns egyházakkal az állam a vesztett háború keserű kely- hét fenékig üritteti, ellenben a római katho- likus egyház óriási vagyonának élvezetében a magyar törvényeket sérti, mellőzi, azok határozatainak ellenére jár el. Megkíséreltük ezen sérelmek orvoslását idehaza, de az államhatalom csak velünk szemben hatalmas. Fel kell tárni a külföld előtt, hogy a klerikaiizmus itt Magyarországon kiirtani szándékozik a protestantizmus ősi életfáját és itt szervezi meg a/t a harcot, amelyet az utódállamokban elvesztett pozíciója érdekében indítani akar. Harmadszor .sajtópropaganda utján gondoskodni kell egyházi közvéleményünk tájékoztatásáról. Egyházi lapjaink fennmaradását vagy bukását, virágzását vagy tespedését nem szabad egyes robotos sajtómunkások áldozatkészségétől tenni függővé. Kell lenni egy erős kéznek, amely véget vet annak a komikus helyzetnek, amelyben egy-egy egyházi lapunknak szerkesztője ma van: hogy t. i. lépten-nyoinon érzi,« hogy a saját egyházában sokak szemében szálka^ az, hogy az a lap nem itt, hanem amott, nem ennek, hanem amannak a szerkesztésében jelenik meg s tudja, hogy lapját igyekeznek tájékozatlanul hagyni és megdermeszteni. Egy erős kéznek kell lennie, amely a sajtóügyet irányítja. Negyedszer rendet keil teremtenünk egyesületeink és szövetségeink körül. Annyi már az egyesület és a szövetség, hogy egyik a másikba botlik. egyik a másikat akadályozza. Nevezetes a dologban az, hogy az egyesületekben minden egyesület és szövetség lelke a lelkész és a tanító. A lelkész és a tanitó azután hol a gyámintézet, hol a külmisszió hol a Luther- Szövetség, hol a Prot. Irodalmi Társaság, hol a Belmisszió, hol a Nőegylet képviseletében tesz valamit. Ha ezek nem tesznek, akkor semmi sincs. Hát kérem, ha nincsenek tagok, ha nincsenek, akik dolgozzanak az egyesületek érdekében, akkor minek a külön egyesületek? Akkor a gyülekezet mint ilyen, a maga »fizetett tisztviselőivel < (ez egv újabb keletű elnevezés a lelkészekre és tanítókra) elvégezheti mindazt, amit jelenleg a számtalan egyesület cime alatt végez. És amint látjuk, minden eredmény nélkül. Sem a Gyámintézet, sem a Luther- Társaság, sem a Luther-Szövetség, sem a Misz- sziói Egyesület, sem a Nőegyletek, sem az Ifjúsági Egyletek, sem az Olvasókörök nem mutathatnak tel olyan munkateljesítményt, amilyent joggal él kellene vámunk ezektol az intézményektől. Kérem: tessék átnézni nemcsak ennek a lapnak, lianem bármelyik egyházi lapunknak számait: hol, hányszor emeli fel szavát bármelyik ezen egyesületek közül? Lefeküdtek és várják, hogy elhantolják őket. És ha nem eszmélnek fel és nem állnak talpra, legokosabb lesz kinyújtóztatni ókét, mert jobb ha egyáltalán nincsenek, mintha ilyen szomorú árnyékéletet élnek. Főleg pedig: ezentúl ha még egy uj egyesületet alakítanak, akkor előzőleg egy már meglevőt hivatalból ki kell végezni. Mert nem járja, hogy egyházunkon olyan tormán akarunk segíteni, hogy valamely tüdögü- mókóros egyesület mellé odaá'htunk egy ujab- hat, amelyik viszont gyógyíthatatlan gyomor- rákban szenved. Előbb a tiidőgümőkórost le kell bunkózni. Azután ám jöjjön a gyomorrákos. ötödször tisztázni kell iskoláink, tanintézeteink jellegét. El kell intézni a kérdést, hogy az államnak mennyi a köze a mi tanintézeteinkhez. Illetve inkább talán a/t, hogy menynyiben van egyházunknak beleszólása 'tanintézeteink működésébe. Mert vaskezü és klerikális lelkű kultuszminiszterek jóvoltából odajutottunk, hogy azt kell kérdeznem: megengedi-e nekem az állami tanterv, hogy a konfirmandusokat a saját iskolánkban oktathassam, vagy pedig a konfirmációi órákat köteles vagyok valamikor 12-től 1-ig és 4-től 5-ig ■tartani? Az á’lnmi iskolák a klerikaiizmus Iveteménves kertjévé lettek, a saját iskoláinkban iparkodnunk kell valamelyes egvhízias jelleget megőrizni. Egynémely isko’án, amelyet láttam, látszik az, hogy magyarországi iskola, mert rajta van a magyar címer, megvan a Himnusz-tábla. De azt igazán nem vettem észre, hogy keresztyén iskola, vagy evangélikus iskola. Nem vettem észre az isko'ának külsején. El van ugyan rendelve, hogy vallásos jellegű kép legven az iskolában, de nincs. Állítólag evangélikus vallásos képek nem kaphatók, meg hát melyik fórum kényszerítheti az iskolaszéket arra, hogy az egyházi felettes hatóság rendelkezésének eleget tegyen? Persze egészen más, ha a tanfelügyelő rendel el valamit. Annak meg kell lenni. • Hatodszor ne csak a vezetőkben keressük a hibát, hanem a közvitézekben is. A vezető hiáha ad eszmét, programmot, munkát, ha a vezetett autonóm erkö’csiségének és egyházias- ságának büszke tudatában azt mondja: nekem az ur nem parancsol. Tessék elhinni, a vezetőknek is vannak jogos panaszaik. Elvégre a
