Evangélikusok lapja, 1923 (9. évfolyam, 1-35. szám)
1923-05-06 / 18. szám
1923 HVAltaábllCtJSOlt HAMA 9 Az öreg papokról. Ezúttal nem azokról a papokról esik szó, akik ezután fognak nyugalomba menni, ilyenek mostanában nem lesznek, ilyenekről csak „de lege ferenda* lehet beszélni, hanem azokról, akik már nyugalomban vannak. Előre bocsátom, hogy sokáig haboztam, mig rászántam magamat arra, hogy e kérdésben felfogásommal és indítványommal a nyilvánosság elé lépjek, mert érdekelt vagyok, lévén édes apám is nyugdíjas lelkész. Az idő azonban — látva, hogy semmi sem történik a nyugdíjas papok ügyében — kényszerit arra, hogy felszólaljak. Érdekelt voltom lehet felszólalásomnak vagy fel- jajdulásomnak szépséghibája, akit azonban a körülmények arra kényszerítenek, hogy feljajdul- jon, annak ilyen etikett hibák nem Írhatók terhére, különösen ha érdemben igaza van. Nyugdíjas lelkész! Vajon nem gúnynév ez a mi evangélikus egyházunkban? Lehet ma nyugalma annak az öreg lelkésznek, akinek 30—40 évi szolgálat után kiesett a toll és a biblia reszkető kezéből? Nem akarok sokat jekriminálni, csak megállapítom azt a tényt, hogy ezek az öreg papok, akik évtizedeken át becsülettel szolgálták az egyházat és hazát, ma 2000 vagy 4000 korona nyugdijat „élveznek*. Ma. a 27,000 koronás búza és a 15,000 koronás cipő idején. Ezt is csak egynegyed év óta, mert ez már a tízszeresére felemelt nyugdíj, a múlt év végén még 200 és 400 koronákat kaptak. A legközelebbi példánál maradok. Mire kerül abból a 2000 koronából ? Naponta háromnegyed liter tejre vagy égynegyed kilogramm kenyérre — egyébre azután nem. Se húsra, se zsírra, se ruhára, se tüzelőanyagra, se lakásra, szóval a mai nyugdij az éhenhalás és a megfagyás ellen se biztosit. Hát kérem, ez magyarán megmondva, egyházunk szégyene! Ezen segíteni kell, de gyorsan. Azzal tisztában lehet mindenki, hogy nyugdíjasaink eltartását az államtól kívánni ma, amikor az állam saját tisztviselőit sem tudja fizetni, nem lehet. Még szép az államtól, hogy városi gyülekezeteink lelkészein segít — úgy ahogy. Természetesen legszebb volna, ha az a gyülekezet, amelyikben valamely lelkész évtizedeket eltöltött, maga gondoskodnék kiérdemesült papjáról. Egyik püspökünk — egyházunk büszkesége — már évekkel ezelőtt megpróbálta ezt, felhívta a gyülekezeteket, hogy nyugdíjasaikat különösen naturáliákkal segítsék és amint magát kifejezte, az egész ügyet a „lelkésztestvérek szivére helyezte“, ez azonban nem bizonyult helyes és gyökeres megoldásnak. Az okokat mindenki tudhatja. Szerintem tehát maradna, mint egyedül helyes és célravezető mód: a lelkészi nyugdíjintézet átszervezése, illetőleg a még életben levő nyugdíjasok, lelkészözvegyek és árvák nyugdijának az evangélikus egyetemes egyház által oly mértékben leendő kiegészitése, mely legalább megközelítőleg módot nyújt a megélhetésre. Tessék a kerületi járulékokat felemeltetni, fizessen minden egyház pár ezer koronával, vagy pár kilogram búzával többet, de ezeket az érdemes öregeket, akik nemzedékeket nevellek fel, akik lelkűk, tehetségük legjavát adták egyházuknak, s akik most csekély vagyonkájukat felélve, legjobb esetben minden becsületes magyar ember módjára hadikölcsönbe fektetve, itt állanak minden támasz nélkül, tovább nyomorogni hagyni, vagy engedni, hogy — amint az egyik öreg nyugdíjas lelkész ismerősöm magát sírva kifejezte — olyan hálátlanság lenne közegyházunk részéről, amit sem a vezetők, sem a mai élő nemzedék magukra nem vehetnek. Én kijelentem, hogy félretéve minden melléktekintetet gyarló erőmet szegény nyugdíjasainknak szolgálatába ajánlom és a magam részéről — azok segítségével, kik közreműködésüket máris megígérték — minden megengedhető és alkotmányos eszközt meg fogok ragadni, hogy szerencsétlen helyzetük gyökeres és gyors javítását előmozdítsam. E célt kívánom szolgálni jelen soraimmal, de addig is, mig az ügy törvényes formák közt a törvényes fórumok elé kerül, arra kérem egyetemes egyházunk vezetőit, elsősorban a most beiktatott, tettrekész egyetemes egyházi és iskolai Felügyelő Ur Öméltóságát, hogy a nyugdíjügy immár halasztást nem tűrő végleges rendezéséig a maguk felelősségére tegyenek meg mindent, — de rögtön — ami öreg papjaink, lelkészözvegyeink és árváink nyomorának enyhítésére alkalmas. Dr. Kring Jenő kaposvári gyülekezeti felügyelő. A lelkészi szolgálat idejéről. Az iró, ki a címben foglalt kérdést felhozza, hozzászólást ajánl. Felveteit kérdés más nézőszög alatt így nézhet ki: Hivatalnokok szolgálati idejének megállapítása történhet állami mintára, ahol az aktiv szolgálat idejét vagy a szolgálati évek száma, vagy egy bizonyos életkor határolják s ha ezen feltételek egyike kielégítést nyer, úgy a hivatalnokot nyugdíjazzák. Törvényeket, rendelkezéseket átmásolni nem lehet, mert ami egy intézmény körében jól bevált, ugyanaz egy más intézményre végzetes hatású lehet. A nyugdíjas az intézményre tehertételt képez és mert az evang. egyház nincs oly anyagi viszonyok között, hogy tényleges személyzete mellett a nyugdíjasok százait is eltartsa, éppen azért helyes eljárás csak az lehet, ha az egyház a korhatár vagy a szolgálati évek tixirozása helyett, alkalmazottainak nyugdíj-érettségét egyénenként állapítja meg A 30 -35 évi szolgálati idő az egyénre kedvező lehet, mert 55—60 éves férfiak tulnyomólag munkaképesek s az idő előtt nyugalmazott hivatalnok anyagilag még kedvezőbb
