Evangélikusok lapja, 1923 (9. évfolyam, 1-35. szám)
1923-05-06 / 18. szám
2 HVflrJGHLklKÜSOK tiAPúPL 1922 országnak himporát és illatát. A különbség csak az, hogy az életben ki-ki mennyi ideig tartja meg maga körül az Istenországának azt a lehelletét, — mikor űzi el azt a Föld Szelleme. A gyermeket még a mennyország lebegi körül. Azok, akik azt az őket követő, tündöklő fénysávot végig-végig maguk után szórják és magukban hordozzák, üstökösök maradnak — ezek a nagy emberek. Erős akarat és jellem tulajdonosai ők, mert itt a földön, a mennyország lehelletét, dicsőségét hordozni, elviselni magunkévá tenni, megfeszített munka, küzdelem, törődés, teherviselés, kereszt! Ezt csak azok bírják, akik életüket hittel, szeretettel, reménységgel élik, az istentudat dicsőségével győzik. Az élet nem játékszer. Az elhivatás kötelességet ró mindenkire, hogy az Istenhez visszatérjen. Mindnyájan komoly szolgálatra vagyunk rendelve, — az Igazság megdicsőitésére! Ezt az igazságot pedig a jó és rossz földi világosság és sötétség egyaránt szolgálják. Ruskin azt mondja: „A természet világában nagy a fekete foltok, csak a színek hatását emelik!“ — De a világosság az első és aztán jön az árnyék, róla vetődik odább a Sötét. Földünk a contrastok küzdő tere. Kétséghe- ejtő idők azok, melyek éjszakát teremnek, de ezek vezetnek a napvilág kialakulásához. Az emberek a súlyos nagy valóságot nehezen élik át s nem gondolkodnak, hogy végeredményben a rossz is a jót szolgálja. A kereszténység a nagy festőpaletta, melyen minden szin csodás gazdagságban adva van. Ezeket a színeket kell megérezni és a tökéletes jó győzelmét valló hittel s az Isten-tudás biztonságával lehet az élet arcát megfesteni. A fő színek pedig az erő és a gyöngeság, a bátorság és a Számadás . . . Dalos dalok hóhéra voltam... És sápadt lelkemet megöltem Cifra beszédben, cifra szókban. — — Zúgni fognak majd a harangok, Egy végső, nagy elszámolásra... — Megtörtén áll a büszke dalnok, Egyszerű zarándok ruhába... „— Te, akit hívtam, te, akit küldtem, Mily idegenül álsz itt az űrben? J1 tüzet, amit én néked adtam, Hogy hoztad vissza ? mily alakban...?!-----Q tüzet, amit itt kaptam, Uram? Nem tudom... Lehet, talán kilobbant... ftég vvlt, hogy e szia elsőt dobbant, Mikor a ja kát dalra csókoltad! — Uram / — tömérdek csillagodnak, S a fénynek, amit körülted láttam: Gyenge, hitvány volt emberi szájam, magába elbuvás, a hit és a kétkedés, a szív és az önzés, a jellem és a megalkuvás. Alakjai a küzdők csoportja és a fényfoltok az Isten és az emberszeretet ragyogása. És akkor látom a fegyverhordozó Doriphorost, Diadumenusokat, kik a győzelmi szallagokat joggal homlokukon viselik, az Apoxymenusokat, kiket a diadal utján a küzdelem porrétege belepett. Látom a kicsinyeket és a nagyokat, a gyöngéket és az erőseket, a jókat és a rosszakat, a kiválókat és az átlagembert, az isteni gondolat szolgálatában, a kereszténység megdicsőitésének munkájába beállítva. Látom a vérengző római császárok rémkorát, a keresztény martyrok imádságos vértanuságát, katakombákból kivirágzó életnek lélek-harangját, a Savanarolák és Slusrok máglyáit. Luther rendíthetetlen bátorságát és érzésvilágát, a renaissance kimagasló alakjait, a titáni nagyságokat, kiknek egyénisége, mintegy dinamycus erővel tört ki, a magaslatok elérésére a contrastok törvénye szerint, még nagyobb meredélyeket állítva, mély szakadékokat omlasztva a Caesare Borgiák, a Medici Katalin-ok bűnben tobzódása felett. Igen, a kereszténységnek a maga szinpompájában szüksége van a fekete alapfestésre, hogy az erény szivárványszineit fényesebbé, ragyogóbbá tegye. Ennek a szolgálatában áll mindenki, tudatosan, öntudat alatt, vagy öntudatlanul, még maga a Tagadás is. A kereszténység győző munkája pedig nem hiábavaló, habár sok munkása ismeretlenül is. marad. A középkori szerzetes egész életét oda szenteli, hogy a kézzel Írott Evangelium szerveit pergamentre rója, a kezdőbetűt, a „Logos“ nagy fogalmát méltó keretbe állítsa be, gazdag színekkel díszítse fel. Fra Angelico Fiesole florenczi frescoinak arany hátterébe, úgy látszik, mintha Gyenge a lantom. Lehet-e, mond, a glóriádról Tiszta hitű imát dalolni Beteges hangon ? Szabad-e a rímbe össze.rabolni Jfzt a tisztát, azt a fehéret, Jfmin remegve sírnak a vének — Emberi kéznek ?l — Ott Jent a súlyos testi rabságon Mélyebb és fájóbb lesz minden lábnyom... Durvábbá válik minden igazság, Minden szeretet... Fásult fáradtság Űzi tova ff meleget és a puhaságot... ff munka, melyre a lélek úgy vágyott, Oly mostoha! Uram! — Te voltál, aki alkotott! Világodat én nem... nem bírálom ... Csak ott valami bennem megfagyott... S úgy éreztem, hogy eljönni vágyom, — Uram ! — itt vagyok ! Pröhle Sándor.
