Evangélikusok lapja, 1923 (9. évfolyam, 1-35. szám)
1923-04-08 / 14. szám
2 HVAflGálilftUSO^ IxRPéR 1923 A nagy Ititherántis karúénál... Báró Prónay Dezsőt, egyházunk volt egyetemes felügyelőjét családi és egyéb ügyei Pestre szólították acsai birtokáról néhány napra és ezalatt szives volt néhány percet nekünk is szentelni és néhány súlyos gondolatát lapunk olvasóközönsége számára rendelkezésünkre bocsátani. Azzal vett búcsút egyet, felügyelői székétől, hogy „az embej addig álljon félre a közélet teréről, amig az álom kerülgeti és nem akkor, amikor már elalszik“ — azonban ennek ellenére is örvendve állapíthattuk meg, hogy oly eleven életerő sugárzik szavaiból, szemeiből, mozdulataiból, gondolatvilágából egyaránt még mindig, hogy önkénytelenül is még mindig azoknak a kemény kurucmagyaroknak a tiszta típusát juttatja eszünkbe, akiknek száma egyre kevesebb, de akik közül eggyel-eggyel találkozni — mit mondhatunk mást — jólesik. Bár látszik, erősen észrevehető, minduntalan el-elejtett szavaiból, hogy hazánk, népünk, egyházunk mai sorsa mily erős fájdalommal tölti el szivét, mindamellett olyan erő csendül ki gondolataiból, nézeteiből, amely erő egy ezeréves népnek a leikéből fakadva sugárzik át szikár, kemény alakján, s akarata ellenére is a hitet, ha kell, a makacs, megátalkodott kitartást szuggerálja környezetébe. Kérésünk, hogy mondja el nézeteit az egyes közegyházunkat érdeklő kérdéseinkről, láthatólag váratlanul érintette, azonban nem zárkózott el kérdéseink elől. Az uj egyetemes felügyelőről kérdeztük meg elsősorban véleményét. „Sajnálatosnak tartja — úgymond —, hogy székfoglaló beszédét az Evangélikusok Lapja nem hozta a maga egész terjedelmében.“ (Ezt nekünk is el kell ismernünk, mert igazán megérte volna, ha technikai nehézségek ezt lehetővé tették volna.) A választást szerencsésnek tartja, mert felügyelőnket ifjúkora Thurzó György. Tompa Mihály „Sírboltban“ cimü hatalmas költeményében — egyik kihalt nagyúri nemzetségről szólva — igazi történeti érzékkel saját koruk nézőpontjából bírálja a régi „kis királyok“ at és megállapítja, hogy ezeknek erénye, „mely az apákról a fiakra szállt, olyan sokszor, ha vész jött, nem engedé elveszni a hazát“. És valóban ezeknek döntő befolyásuk volt nemzeti s egyházi életünkben : nemcsak egyéniségük súlyával léptek fel, hanem azoknak az ezreknek, sőt százezreknek súlyával is, akik mint jobbágyaik, váraik környékén lakó kisnemesek és polgárok hatalmuk körébe tartoztak. Ahogyan a csatában ez a tetőtől-talpig vasba burkolt lovag egész gyalogcsapatot söpört el maga előtt és ahogyan bástyatornyába zárkózva, egy ország erejével dacolhatott, épugy ellenállhatatlan volt politikai, gazdasági és társadalmi súlya is. Egy XVII. századbeli török utazó ezt az igazságot látta meg, mikor a magyar nagy urakról mint királyokról beszélt s Zrínyi Miklóst, a költőt .is mindig „Zrínyi királynak“ emlegette. A Bocs- kayak, Bethlenek, Rákócziak, Thurzók, Eszterházyak jelentőségét igy érthetjük meg. A Thurzó-család jellegzetes példája a Jókai megalkotta gyönyörű típusnak, az „Uj földesurnak“, aki idegenből jőve, megszeret bennünket s erényeiben, sőt hibáiban is valóságos „fajmagyarrá“ lesz. A Thurzók Ausztriából való beköltözésük után igen hamar beleolvadtak a magyar nemességbe. A család két tagja vitézül harcolt Zsigmond király szerencsétlen nikápolyi óta ismeri és igy tudja, benne nagy értéket nyert egyházunk. — Ezzel kapcsolatban az egyházi élet terén elsősorban is erőteljesen hangoztatandónak tartja, hogy csonkaságunk idején a politikai és egyházhatósági határ ne legyen azonos. Az egyházak közös létérdeke is ezt kívánja. A boroszlói érsek esetében történelmi precedens is van erre, akinek egyházhatósági jogköre osztrák területre is kiterjedt. Az evangélikus egyház is katholikus, egyetemes egyház, amelyhez nem csak egy országhatáron belül tartozhatnak a gyülekezetek, amelyek — természetesen önként csatlakoznak hozzá. Másodsorban a humanisztikus jótékonysági törekvések nagymé^ü felkarolását tartja az egyházak főfeladatának, amit minden gyülekezetben szervesen kiépítendőnek tart. „Amikor a dunán- inneni egyházkerület felügyelői székébe beiktattak — úgymond —, az volt a főgondolatom, hogy amig fényes templomok ajtóinál koldusok állanak, addig a vallásos élet nem valósítja meg igazi célját.“ Harmadszor meg a puritán szellemet ajánlja mindenkinek a figyelmébe. „Az én atyám — mondotta — főúri nagy házat vitt mindig. De mégis voltak dolgok, bizonyos luxus dolgok, amikre azt mondotta: Lutheránus embernek nem való ...“ A zsinatról kérdeztük meg ezután nézetét, amit meggyőződése nem tart időszerűnek, inkább a szabályrendeletekkel való tágabb és szabadabb kormányzást s a csatájában. Patríciusok, városi nemesek voltak és több felvidéki városban gyökeret vertek, de legmélyebben Lőcsén. Ennek a múltján merengő, csodaszép alvó Hófehérkének két legszebb ékessége: a Thurzó-ház, a renaissance-stilnak ez a remeke és a gótstilu Szent Jakab temploma, a Thurzók temetkezési temploma, több Thurzó-sirszobrával. A magyarrá lett Thurzók egy emlékét mégis megőrizték származásuknak, a német faj elevenebb üzleti szellemét „szerző hajlamát, szervező képességét“. Nagyjelentőségű szerepük volt a magyar ipar és kereskedelem fejlesztésében. A Gölniczbánya-vidéki vasipar, mely a cseh-ura- lomig oly szépen virágzott, Thurzó-alapitás. A mohácsi vészt megelőző évtizedekben, rokonaikkal, az akkori világ leggazdagabb bankáraival, az augsburgi Fuggerekkel társaságba állva, kibérelték a Beszterczebánya-vidéki rézbányá- szat-jogát s oly mértékben meggazdagodtak, hogy a Sza- polyayak, Báthyoryak mellett emlegették őket. Mohács után csak harminc nagy urból állt a Sza- polyay-ellenes Habsburg-párt, de köztük vojt Báthory István és Thurzó Elek is. És ennek a harminc kis királynak segítségével Ferdinánd veszedelmes, sőt győztes vetély- társa volt a nemzet-megválasztotta királynak. Szapolyaynak Thurzó Elek kedves embere is volt, azután a „német“ királynak: a grófi cím mellett a kegy és adományok csak úgy özönlenek a Thurzókra. Elek fia, Ferenc nyitrai püspök evangélikussá lett. Második feleségétől, a szigetvári hős leányától született fia, a mi Györgyünk. György örökölte a Zrinyi-ősöktöl, Aranynyal szólva, a „Zrinyi-keménység“-et. Szinte határtalanul
