Evangélikusok lapja, 1923 (9. évfolyam, 1-35. szám)

1923-02-25 / 7-8. szám

BVAriOÉUlKUfiO* Lift PW A

5

1923

Rovás.

Lapunk és a jezsuiták.

A .Magyar Kultúra* februári számában .Megjegyzések egy protestáns támadásra" cimmel hosszasabban foglalkozik egyik közleményünkkel, mely lapunk múlt évi 4«. számának Rovásában jelent meg s gróf Esterházy Miklósnak a főrendiház reformjáról írott dolgozatával foglalkozott.

A .Megjegyzések" szerint nekünk .fáj* az. .hogy az illusztris szerző ragaszkodik Magyarország katholikus jellegéhez, amely még sok intézményben — a jelen esetben a jogfolytonos integrális ország főrendiházának szervezetében — is megvan Laptársunknak — írja a Magyar Kultúra — ez nem fér a fejébe: idézi az 1848-i XX. törvénycikkét, amely .a bevett vallásfelekezetek között tökéletes egyenlőséget és viszonosságot statuált s ezzel a Habsburgok politikájában s korántsem a magyar közszellemben gyökeredző felekezeti cgyenlótlenseget megszüntette*. Erre csak azt jegyezzük meg, hogy 184« után is érvényben maradtak azok a törvények, amelyek szerint a magyar szent korona viselője csak katholikus lehet, valamint, hogy az apostoli magyar királyt a katholikus Any ászén tégy ház koronázza. Továbbra is érvényben maradt a katholikus ünnepek hivatalos jellege, sőt Szent István napjának megülését csak 1848 után kodifikálták. Tehát mégis megmaradt az ország katholikus jellege, noha a protestánsok — nem 1848 óta. hanem sokkal régebbtől fogva — élveztek benne vallásszabadságot és polgári egyenlőséget, amelyet eszünkbe se jut tőlük elvitatni, stb.

Különben nemcsak a katholikus meggyőződés, hanem a józan ész és a magyar közfelfogás itélőszéke előtt is a katholikus Anyaszentegyház nem „felekezet*. Valamely jogfolytonos, alapitójának elveit következetesen keresztülvivő, saját életét megszakítás nélkül továbbélő társaság még akkor sem válik .felekezetié", ha esetleg híveinek többsége elpártol tőle és ha ez a kilépettekből alakult társaság most már úgy iparkodik viselkedni, mintha ő volna a törzsalakulat. Még is csak .felekezet“ marad, inig az igazi szervezet, még ha számbelileg össze is zsugorodik, következetességénél fogva elóbbrevaló. Nálunk egyébként nem igy van, mert az Anyaszentegyház lassan, de biztosan és következetesen előrenyomul, inig a .felekezetek“ — főleg a nálunk elharapózott egyke miatt — fokozatosan tért vesztenek.

Csodáljuk a Habsburg-ellencs kirohanást is. Hiszen a protestantizmus kezdete szinte egybeesik a Habsburg- korszak kezdetével.

A Habsburgok szelídsége (melyet sokszor gyöngeség- nek bélyegzett a protestáns történetírás?, tette lehetővé a fönnmaradásukat. Német érdekeik miatt az ottani protestánsokra is tekintettel kellett lenniök, ami szintén hasznára vált az ittenieknek. Ha tehát némi lovagiasság, némi magyar úri gondolkodás volna az irigy támadókban, nem nyelvelnének a dinasztia ellen most, amikor szerencsétlen. A tehetetlen ellenfelet leszólni, megrugdosni nem mutat nemes lélekre.*

*

E .megjegyzésekre" csak azt feleljük, hogy először is mi nem támadtunk, csak védekeztünk. Védtük a 48-as törvényhozás nemes intencióit, melyek a vallási egyenlőség kiépítését s nem a múlt időkből visszamaradt egyenlőtlenségek konzerválását követelik. Egyébként azt hisszük, hogy a katholicizmus aligha tudta volna nevelni és irányítani a középkori magyarságot, ha nem foglalta volna magában az őskeresztyénség tiszta evangéliumi lelkületét is, mely azután 1517-ben uj keretekben indult el azon az utón, melyről a páterék elődei letértek.

Ha pedig az „Anyaszentegyház* nem szívlelheti el a megbélyegző „felekezet“ szót, hogyan van az, hogy pl. a katholikus autonómia iránti követelés az 1848. évi XX. te. 2§-ára alapittatik? Hiszen ez a törvény csak telekezetekről szól s nem egyházról és felekezetekről! Alighanem ez is csak olyan fogalomzavar, mint mikor a reverzálist egykéoek nevezik.

Végül í(öszönjük a történelmi kioktatást. Mi, a sokszor megrótt „protestáns történelemhamisitás“ révén eddig

Bocskaynak, Bethlennek köszöntük azt, hogy létezünk, pedig hát az érdem nyilván a Ferdinándoké, I. Lipóté.’ Csepregben, Eperjesen, Pozsonyban csak cirógatták mártírjainkat. Tehát legyünk jövőben lovagiasak s ha már rugdosunk, — legyünk akár templomban, akár bálteremben — azokat rugjuk meg, akik a magyar hazát megmentették, miként azt az igazi nemes lelkek, Loyolának irigységtől mentes magyar úri követői teszik.

iiiMmiiiinmmmimiiiiiniMiiiiiuiuiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii

Németországi utam.

Irta : Ziermann Lajos. (Negyedik folytatás.)

Sokszor felvetjük a kérdést, hogy nem szorul-e a mi istentiszteletünk reformálásra. ? Én azt hiszem, igen. Az Erlangenben látott és hallott istentiszteletek mintájára kellene a mi istentiszteleteinket reformálni s odahatni, hogy több istenimádás legyen a mi istentiszteletünkben, hogy az igehirdetés mellett a liturgiái rész és a csendes ima annyit nyújtana a híveknek, hogy egy gyengébb prédikáció mellett is kielégitessenek áhitatos híveink.

Ilyen istentiszteletekre nevelhetnénk a gyülekezetét a gyermek-istentiszteletekben. Persze, ahhoz szükséges volna, hogy azok vasárnaponként lennének megtarthatók. Erlangenben mindjárt a főistentisztelet után, mely három templomban egyszerre folyt le (s bizonyára a másik két templom is úgy megtelt a hívek ezreivel, mint az, amelyikben mi voltunk), a negyedik templomban, a volt német református, most azonban ev. templomban, megtartották a gyermek- istentiszteletet. Scholtz esperes Geissler titkárral és másokkal Banibergbc ment s ezt a régi, szép várost nézte meg. Én is szerettem volna velük elmenni, de a gyermek-istentisztelet jobban vonzott. Nem is bántam meg. Az egy kis parkban álló toronynélküli templomot csak egy évvel ezelőtt vette meg az ev. gyülekezet a reformátusoktól s igy a templom külseje s belseje még teljesen a református, puritán egyszerűséget, majdnem — azt mondhatnánk — ridegséget tükrözted vissza. Az egész disz egy a szószék tetején levő pelikán, amint kicsinyeit vérével itatja. A szószék alatt egy egyszerit asztal, körülötte néhány pálma.

Az asztal előtt egy szalonkabátos úriember, kiről csakhamar megtudtam, hogy Dr. Preuss János egyetemi tanár, kinek több kiváló kis müve közül különösen „Unser Luther* = „ami Lutherunk* c műve válik ki. Ezen a kis könyvecskén már többször épültem s igy természetesen örültem, hogy a szerzővel megismerkedhettem s vele kezet szoríthattam. Örömömet fokozta, hogy éppen ő vezette laikus fiatalemberek és leányok segítségével a gyermek-istentiszteletet. Ezek a segéderők megértették, hogy hogyan kell a kis lalentomot értékesíteni, össze kell tenni s átadni a .pénzváltónak“, azaz a kis erőt egy hozzáértő ember rendelkezésére bocsátani Preuss ért hozzá. A 10—15 segéderővel vagy 300 gyermeket csendben és rendben tartott. Az „Ein feste Burg ist unser Gott“ bevezető ének után következett egy egyszerű liturgia, szabad ima, a 46. zsoltár felolvasása, úgy hogy egy verset olvasott mindig Preuss, a másik verset, a választ rá, a gyermekek. Mikor evvel végeztek, egy brandenburgi lelkész, Franki, ugyancsak egyszerű fekete kabátban oda lépett a gyermekek été s beszélt nékik Gusztáv Adolfról s a G. A egyletről oly közvetlenül, oly szépen, hogy az egész gyermeksereg szemfül volt. Fränkl éveken át Csehországban, egy a „Los von Rom“ mozgalom következtében keletkezett gyülekezetben volt s igy ismerte a szórványbeli híveknek minden jaját s baját s végigvezette a gyermekeket a szórványbeli hívőnek egesz életén, a bölcsőtől a sirig.

Preuss zárta be liturgikus részekkel a szép gyermekistentiszteletet. . ,

Utána Preussnak egy barátjával s egy osztrák kollegával, kivel Erlangen utcáin vitattuk meg a „Nyugatmagyarországi“ kérdést, elmentünk ebédre egy korcsmába, melyet Oppeleinak neveznek, alapitója Frau Barbara Oppel után. Minthogy híveim közt van egy igen tiszteletreméltó Oppel-család is, én ettől fogva mindig csak az Oppeleiba jártam. Asztaltársaim : a gyermek-istentisztelet szónoka, Franki kolléga, Preuss barátja, a badeni superintendes