Evangélikusok lapja, 1923 (9. évfolyam, 1-35. szám)

1923-12-16 / 33. szám

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

1928

2

nap még talán majd a templomainkban sem szabad imádkoznunk. Mert volt már olyan idő is. És attól fogva volt gyászos és szomorú Magyarország sorsa. Azt hittük, nem kell többé ilyen időktől félnünk.

De hátha mégis! D. T. K.

Újabb veszedelem

A vallás- és közoktatásügyi minisztérium, melynek szelleme Haller István minisztersége óta teljesen megváltozott és klerikálissá lett, újabban főgimnáziumainkat támadja meg egy életbevágó intézkedés bejelentésével. Hivatkozással a létszámcsökkentésre vonatkozó törvényre és hivatkozással az államsegélyek nagyságára, kimutatást kér a tanároknak órabeosztásáról, egyházi vagy más forrásból élvezett mindennemű javadalmáról. Mert ezek alapján kivánja megállapítani, hogy van-e szükség annyi tanárra és iskolára és megadja-e továbbra is az eddigi államsegélyt, vagy nem?

Kétségtelen, hogy az államnak joga van a mi iskoláink felett is a felügyeletet gyakorolni, de az is kétségtelen, hogy nincs joga az autonom egyházak belső ügyeibe avatkozni. Joga van megszabni, hogy mekkora államsegélyt ád, de nincs joga megparancsolni, hogy az egyház mit adjon fizetésül. Hz az egyház autonom joga. Vagy kap rá tanárt, vagy nem, de az állam nem szabhatja meg, hogy az egyház mit köteles adni.

Hogy ma az állam aránytalanul sokat ád a tanároknak az tény. De tény az is, hogy ő maga emelte az állami tanárok fizetését mind magasabbra, az is tény, hogy a saját kezelésében lévő gazdasági forrásoknál ő maga is növelni kénytelen a drágaságot és ezzel a megélhetés nehézségeit. Ennek a helyzetnek a terhét az állam nincs jogositva most egyszerre az iskolafenntartókra háritani. Mert egy ilyesféle nagy teher elhordozá- sára előbb be kell valahogyan rendezkedni az egyháznak. Ez pedig a nehézkes közgyűléseken határozó autonom egyházaknál nem olyan egyszerű dolog, hogy 14 nap alatt már döntésre érlelődjék az ügy.

Persze, mint mindenben, úgy ebben a kérdésben is tisztára a katholikus egyház, mint iskola- fenntartó helyzetéből indul ki a minisztérium. Azok intézeteinek legnagyobb része leplezetten állami. Ha nem az is, jól meg vannak anyagilag fundálva. Ott tehát könnyű az ilyesféle veszedelmekkel a biztos diadal érzésével szembenézni. A mi helyzetünk azonban más. A mi iskoláinkat, kevés anyagi alátámasztástól eltekintve, a tandijakból és az egyházhivek adójából tartjuk fenn. A minisztériumnak igen jól kell tudnia, hogy 30—40 milliós teher hirtelen áthárítása, a protestáns középiskolák létét teszi kérdésessé. Vagy talán az is volna a cél?!

Népiskoláink egy részét az állam bezáratta, tanítóink államsegélyének megvonásával és az

egyházra önkényesen rárótt nagy anyagi terhek kiszabásával a közel jövőben még több iskolánkat el fogja törölni. Most, úgy látszik, középiskoláinkat vette célba. Ez jó lehet gazdasági politikának, de mindenesetre rossz kulturális politikának. S még csak nem is igen lehet ezen felzudulni, mert formailag a kormánynak van igaza. Csak az a kérdés, igazat ád-e neki a jövendő is? ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■mm

Súlyos gond Nem arról a gondról kivánok szólni, amelj egyéni életerőnket őrli meg, hanem arról a súlyosról, amely a kultuszkomiány jóvoltából szakadt a nyakunkba a sérelmes intézkedései folytán páratlanul álló 1922. évi 122.000. VIII. d. számú rendeletben. Post festa lévén, nem érdemes recrimináció tárgyává tenni azt az intézkedést, hogy alig néhány nap alatt kellett egy egész halom kimutatást elkészíteni, iratot előteremteni és a községi elöljárósághoz beszolgáltatni, hogy iskoláink, illetve tanítóink államsegélye minden további nélkül egyszerűen el ne vesszen. Nem kívánom azt sem taglalni, mely faktorok és mily alapossággal bírálták el az egyes iskolafentartók vagyoni állapotát és szolgáltató képességét és tettek ennek alapján javaslatot az iskolák államsegélyének megszüntetése iránt. Éppen csak miegemlitem azt a minden eddigi törvényt negligáló és az évtizedes gyakorlatot megcsufoló furcsaságot, hogy iskolafentartó gyülekezeteink a közigazgatási bizottság javaslata elleni észrevételeiket s esetleges bizonyítékaikat nem a szokott utón, egyházi felsőbbségeik utján, hanem közvetlenül nyújthatták csak be a miniszterhez. Ennél az abususnál csak az az anomália nagyobb, hogy a tanítói javadalmak értékelésébe és ennek alapján az államisegély leszállításába, sőt teljes megszüntetésébe az egyházi főhatóságnak a rendelet sem előzetes, sem utólagos beleszólást nem biztosit. Azt is' éppen csak érinteni kívánom, hogy az államsegély megvonása esetén az illető iskolát vagy tanítói állást az iskolafentartó csak a miniszter hozzájárulásával szüntetheti meg, mintha bizony valamely iskola fentartása törvényes kötelesség és nem szabad jog volna valakire nézve és a legtöbb államsegélyes tanítói állás szervezésébe gyülekezeteink nem azzal a határozott feltétellel és előzetes miniszteri írott biztosítékkal mentek volna bele, hogy csak ennyivel vagy annyival kötelesek a mindenkori tanítói fizetéshez hozzájárulni, a többit pedig az állam vállalja.

És amidőn most a hírhedt 122.000. VIII. d. számú rendelet végrehajtása kapcsán a kultuszkormány egymásután vonja meg éppen legszegényebb, mert diaspora voltuknál fogva leggyengébb gyülekezeteink iskoláitól az államsegélyt, akkor nemcsak a létükben megtámadott missziói egyházközségeknek, hanem az anyagi eszközökben szegény közegyházunk- nak is súlyos gondot okoz.

De súlyos gondot okoz a rendeletnek végrehajtása azoknak a gyülekezeteiknek is, amelyekben az államsegélyt meghagyta ugyan, de a tanítói fizetések helyi járulékokból biztosítandó részét a kétoldalú szerződés jellegével biró hiványokban szereplő fix összegekkel szemben a mindenkori kezdő illetmények bizonyos százalékában ugyan, de azért állandóan változó összegben állapította meg és pedig egyoldalúan és diktátorikktsan, miután jogorvoslatra még könnyen beigazolható igazságtalanság esetén sem nyújt módot