Evangélikusok lapja, 1923 (9. évfolyam, 1-35. szám)
1923-12-02 / 31. szám
1913 EVANGÉLIKUSOK LAPJA 3 A felekezeti kántoriam tOK lizetesúgye Érdekes vobm kimutatni, hogy Mária Terézia előtt, hány kisebb-nagyobb falunak volt tanítója, kantora es kántortamtoja. — De ha a királyné jónak latta elrendelni, hogy minden faluban népiskola legyen, akkor sok ieuetett azok száma, ahol tanító egyaltalaban nem volt. Volt azonban erős lűtü, élő keresztyén és kereszténység, voltak lelkes egyházközségek s ezek tekintélyes részé valószínűleg akkor is rendelkezett kantorral, mikor tanítójuk még nem volt. Ezen kántorok a gyülekezet tehetségéhez mért fizetést is élveztek s ez volt az eredeti úszta kántori fizetés. E kántorokból lettek idővel tanítók s igy kántorok és tanítók, röviden: kantortanitok. A nzetést is valószínűleg megtoldottak s lévén a javadalomnak egy a forrása: az egyházközség * kasszája, nem is különítettek el kanton és tanítói javadalomra, hanem fizették kántortanitói, tanítói v. kantori fizetés címén. Mikor azonban már nemcsak az egyházak, hanem az állam is kezdett törődni a népoktatás szent ügy évei, s szükségessé válu a tanítói javadalmak egységesítése, a nyugdíjügy valamiképem rendezése, megjelent a vkm. urnák 18U3. évi junius 30-áu kiadott 2U.751. sz. rendelete, melynek alapjáii minden állomásról s annak javadalmáról felvétetett ama ja- vadalnü jegyzőkönyv, mely azóta állandó hitelességű közokmánnyá vált. E javadalmi jegyzőkönyvekben a tételek tanítói, kántori és szétválaszthat.^lan k;ui- tortanitói cím alatt vétettek fel. Ha ezen jegyzőkönyveket vizsgáljuk, azt tapasztal juk, hogy a tételek a felvevő bizottságok szerint kinőni ele módon biraltattak el. Ha, a bizottság a tahányszor végigmérem az udvart, a kertet- A kis padnál meg-megailok. Emlékezem. Azután be az íróasztal mellé. A munkához. Ez a szórakozásom: a munka. «*- Idővel rájön az ember: tulajdonképpen nincs más dolga, minthogy dolgozzék. A munka: a legfőbb földi jók közül való. Az álom után következik. Rajtad kívül nem is kérek mást a jó Istentől, csakhogy aludni tudjak és dolgozni. Akkor majd süthetsz jó puha kenyeret, kicsi Lányom . . . Újabban nagyon sokat dolgozom. (Tudod: kiért?) Talán ez az oka, hogy estére kelve, szokatlanul kifáradok. Szemem előtt összefutnak a betűk 8 kezem meg-megreszket. Ilyenkor jól esne pihenésül falatnyi szórakozás, csakhogy itt nincs semmi, senki. — Borzasztók ezek a vidéki kis városok! Csurom lelkisivárság. Mintha a falu és a nagy város minden szemetjét ezekbe söpörné be a szél — olyan bennük az élet. Élvezhetetlen. Különösen az esték csúnya-feketék. Már előre félek tőlük s mikor lidérc- szemével benéz az ablakomon — megborzongok. Édesanyám tegnap észrevette. — Fázol? — kérdezte. És befütött. Az idén először. Észre sem vettem, — dolgoztam, hogy ne lássam az Estét — csak arra bttem figyelme-, duruzsol a kályha. Vigan pattogott a száraz fahasáb, szinte muzsikált. A rácson át kinézett a parázsszemü tűz. Hivott. Langyos-meleg, ni tónak jóindulatú támogatója volt, akkor a számottevő tételek „tanítói javadalomba kerasztedtettek. Lóvén pedig a „tanítói javadalom“ a tanitó-nyug- dijba számitó alapigénye, nagyon természetes, azon volt minden tanító, hogy minél több tétel minél magasabb piaci egységárban vétessék jegyzőkönyvbe. Olyau lényeges kérdés volt ez, hogy valamelyik állásra pályázók első érdeklődése az volt: mekkora a nyugdíjba számítható „tanítói javadalom“? Lsmerek olyan tanítót, ki az egyforma javadalom dacára elcserélte helyét csak azért, mert uj állomásán 305 koronával nagyobb volt) a nyugdíjigénye. Egyházi hatóságiunk jóakaró elnézését, mellyel a „kántori“ javadalomnak „tanítóira“ való átkeresztelésé* meg nem gátolta távolról sem nehézményezaük. Hanem végtelenül fáj és jogosan elkeserít az, bog}’ az állam az ö kébkulaesosságával ezen helyzetet .kihasználja s az egyházakat a káirtortanitókkai együtt megkárosítja. Mert az, amit az állam a felekezeti tanítóság lizetésrendezésenél most. végez, az páratlan a maga nemében, mert igazságtalanul sújt nemcsak bennünket kántortanitókat, lianem a fen- tartó egyházközségeket is. Keresztül gázol autonómián, javadalmi j*gyzökönyveken, hiványokon s nem törődik a nyomában fakadt anyagi és erkölcsi kárral; a födolog, hogy látszólag megtakarítson néhány milliót ezeknek a bőrén. Illő tisztelettel kénljük az egyházközségek érdekében: l^uo jure — diktálja az állam az egyházközség keserves adófilléreit más célra, mint amire azt autonóm jogánál fogva szánta? t^uo jure — számítja az állam a kantornak biztosított javadalmat tanítói fizetésnek, mikor az egyházközségek autonóm joguknál fogva azért adnak mesélő hangulat ömlött el a szobán. Gyerekes öröm fogott el: — Ni-ni, ég a kályha! Édesanyám örült az örömömnek s együtt leültünk a kályha mellé. Néztük a tüzet. Különös, semmit sem látni benne t's mégis annyi mindent! Látni mindazokat, akikkel valaha együtt ültünk a kályha mellett. — Lásd, Kicsim, eljött hozzám ö is; 0 — a halott. De ne hidd ám, hogy kisértön, lelkethábo- ritón; ó nem, szelíden jött, ajkán azzal az igéző mosollyal, amelyre azt mondták a hódolói: -— Olyan, mint áz áldás! — Ugytetazett, nézett ream szelíden, gyógyítón. Arca halovány volt, éjszemei tűzben égtek. Vakitó-fekete hajában mintha egy szál margaréta csillagozott volna. Ez volt a virágja. Kivette a hajából és nyújtotta felém: — Nesze, Szivem! — Mint életében. Nyúltam a virágért ... és édesanyám megszólalt mellettem: — Mire gondoltál? Zavarta n rábámultam: Miért kérdezi, édesanyám? — Mert — mondotta — »Íven hnldotraa még nem is láttalak mosolyogni. Igaz: ritkán mosolygom. Néztük tovább a tüzet. Meghűltem kicsit, pici Lányom. De ne ijedj meg. csak nagyon kicsit. Torkomba csapott a köd. Inkább a légcsőm, mint a tüdőm. Holnap már
