Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-10-29 / 44. szám
8 HVAriGéblftUSOlt LkAPJA 1922 események tanulságai mellett és nem mondhatjuk azt, hogy mert igy volt tegnap és tegnapelőtt, így kell lennie holnap is. Ezúttal csak két dolgot szeretnék lutheránus hittestvéreim és szülővárosom kétszázesztendős gyönyörű jubileumának kapcsán éppen e dicső múltú város lutheránusainak figyelmébe ajánlani. Az első gondolat nem is egészen az enyém, azt én már úgy örököltem: szinte gyermekkorom óta hallom emlegetni a szülői házban. És ez az a meggyőződés, hogy a mi egyházalkotmányunk nem a mai idők számára szabódott és azt mi már régen kinőttük. Hitünk nagy hősei a reformáció küzdelmeiben a lelkiismereti szabadság, a lélek szabadságának zászlaját lobogtatták. Magától adódott, hogy a katolikus egyház nagy merevségével szemben a mi egyházunk lazább szervezet formájában alakult meg s akkor, mikor a protestáns lelkek millióit még romlatlan és frissen támadt belső tűz hevitette, magának az egyház- szervezetnek kérdése nem is volt életkérdés. Ma azonban, sajnos, a belső tűz nemcsak nálunk, de az egész világon, elsősorban a nemzetközi vörös Ántikrisztus nagyerejü mozgalmai következtében lelohadt és ma a lelkekben újból fel kell gyújtani ezt a tüzet, évtizedek szívós munkásságával. Akkor is kérdéses, hogy a régi láng hevét el tudja-e érni. E mellett az élet megnehezedése és sokoldalúsága, az általános nyomorúság, az élet elemi szükségleteiért való emésztő küzdelem elvonja az embereket az Istentől, az Istennel való foglalkozástól és az Isten házától. Kevesebb idejük van a lélek legbensőbb dolgaival való törődésre, mint volt primitívebb életet élő elődeinknek. Ezzel a változással pedig megszaporodott, kitágult és megnehezedett magának az egyháznak feladatköre és munkája. Ma az egyház életét nem viszi annyira a lelkek tüze, úgymint a múltban, azért az egyháznak kell vinnie a lelkeket a jó utón előre inkább, mint a múltban; más szóval az egyházban nagyobb fegyelmező, szervező, irányitó és bizonyos kényszerítő erőnek is kell lennie, mint volt a múltban. A katolikus egyházszervezetben ez mind megvan, a mienkből hiányzik Nálunk minden a hívők egyetemének akaratára és tetszésére van bizva s ezért, ahol lanyha a vallásos és egyházias szellem, ott mozdulatlan az egyház. Kevés iniciativa indul ki magából az egyházból és az kevéssé szól bele életünkbe, holott magunk kívánjuk, hogy beleszóljon, magunk szeretnénk, ha jobban irányitana bennünket. Tömegeink pedig nincsenek megszervezve. Legalább nincsenek megszervezve modern értelemben. Senki és semmi intézmény, amely élni akar, nem vonhatja ki magát az élet általános miliőjéből. Az egyház sem. A társadalom belső szervezetének változása kell, hogy hatással legyen az egyház szervezetére is, mert az uj viszonyok uj szükségleteket hoznak magukkal. A modern élet az erős szervezettség kora. A különböző társadalmi, kulturális, gazdasági szervezeteknek bonyolult szövedékében elvész, vagy elcsenevészesedik az az intézmény, amely maga nem támaszkodik erős szervezettségre, amely szükség esetén pem tud fellépni a szervezettség gyorsaságával, lendületével, hatalmával. A múlt évtizedek protestáns egyházi élete rengeteg erőt fogyasztott az úgynevezett klerikalizmus ellen való harcra. Én, mint jó protestáns ember természetesen szintén érzem, sőt öröklötten idegeimben hordozom annak tudatát, hogy a római egyház imperialisztikus szelleme és szervezete jelenthet veszedelmet és tényleg veszedelmet is jelentett számunkra a múltban. De először nem a legfőbb veszedelmet, holott mi úgy láttuk és úgy harcoltunk ellene, mint a legfőbb veszedelem ellen, másfelől pedig csak azért jelenthetett egyáltalán veszedelmet, mert az ő szervezettségükkel, lendületükkel és cselekvő szellemükkel szemben a mi szervezetlenségünk, a mi belső meghasonlásunk és a mi igen sokszor fájdalmasan tapasztalt negativitásunk állott. Kevés volt a kezdeményező erő, kevés volt a pozitív célkitűzés, kevés volt főleg a nevelésügy körül való buzgalom. Mindez igen jórészt azért, mprt egyházunk szervezete nem mindig tudta kellőképen kiválasztani az igazi kiválóságot, másrészt pedig egyházunk nem adott módot, főleg pedig hatalmat a kiválasztott vezető szellemeknek arra, hogy felülről is befolyásolhassák az egyház életét, úgy mint az a hívek s az élő kereszténység érdekében kívánatos lett volna. A püspöki állás sem volt pld. sokkal több, mint egy központibb, szélesebbkörü lelkészi állás, holott a püspöknek, családomból örökölt meggyőződésem szerint vezérnek kell lennie, sokszor parancsoló vezérnek. A gyűlés csak szabályalkotó munkát végezhet, de nem vezethet és nem cselekedhet; csupán helybenhagyhatja azt, amit kevés elme kigohdolt, de maga nem iniciálhat, mint ahogy elveszett az alkotó murika szempontjából az a politikai parlament, amely nem kevés kiválasztott ember szellemében munkálkodik. Hála Isten, ezen a ponton maga az élet tett némi korrekciót, amikor újabban egy-két igazán kiváló püspököt, — elsősorban pedig a mi püspökünket — adott az Isten egyházunknak, olyan férfiakat, akik természettől fogva vezérek s akik egyéniségük erejével pótolni tudják legalább részben azt a hiányzó hatalmat, amelyet az egyházalkotmány nekik nem ad meg. Az a körülmény, hogy épen az ellenforradalom óta egyik-másik vezetőférfiunk nálunk ép úgy, mint református testvéreinknél, olyan kimagasló vezéri hivatást tölt be és hogy ezt & vezérséget mindnyájan elismerjük, örömmel köszöntjük és az irányítást magunk várjuk és kérjük:, már egymagában is.utmutatás a jövőre. És itt elérkeztem gondolatraenetem második pilléréhez. Az a romboló, idegenszerü szabadkőműves-nemzetközi szellem, amely az egész magyar életet három évtizede megrontotta, sőt tönkretette, nem győzte eléggé fülünkbe duruzsolni, hogy a vallás kinek-kinek magánügye. Ez igy is van, bár talán máskép fejezzük ki magunkat és azt mondjuk, hogy a vallás kinek-kinek belső lelkiismereti ügye. Ám ők ezt a gondolatot csak azért vetették újból és újból fel, hogy tovább menjenek és azt hangsúlyozzák, hogy a keresztény egyház is, mert ilyen belső magánügy intézményesítése, az élet egyéb dolgaitól, a politikától, a gazdasági élettől, a nemzeti és társadalmi berendezkedéstől egészen elkülönitendő valami, amelynek megvan a maga zuga az élet fővonalaitól távol, ott éljep az egyház magának s ne szóljon bele az élet dolgaiba. Ezt megkezdték ők és nyomukban sokszor nagyon intelligens keresztények, főleg protestánsok hangoztatták, hogy a politikától nem hagyjuk megrontani az egyházat, a magyar nemzet politikai és egyéb életébe ne engedjük beleszólni az egyházakat. A szabadkőműves-radikálisok pedig igy egészítették ki ezt a gondolatmenetet: az élettől pedig tartassák távol a keresztény egyházak vallásos és egyházi szelleme. Az eredmény az lett, hogy a politika és sajnos éppen a legcsunyább fajtája, a pártpolitika mégis vajmi sokszor megrontotta a keresztény egyházak belső nyugalmát, életmenetét és munkálkodását; azt ellenben igenis sikerült a kívülről jövő destrukciónak elérnie, hogy a keresztény vallásnak és egyháznak szelleme mentői kevesebbet hatott javitólag, nemesitőleg a magyar nemzet belső és külső életére. Szerény véleményem szerint ezzel a gondolkodással, amely nem a miénk és amely nem keresztény agyban fogamzott meg, a jövőben mentői gyorsabban szakítanunk kell. Azt valóban nem kívánhatjuk és elérhetetlen dolog is volna, hogy a keresztény egyház intézményei úgy forradjanak össze a magyar állam életével, mint ahogy az az északi skandináv államokban van. Ez már csak azért is lehetetlen volna, mert a mi nemzetünk felekezetiig nem olyan egységes, sőt megközelítőleg sem olyan egységes, mint az északi germán nemzetek. Államvallást Magyarországon még elképzelni sem lehet, mert akkor a mi történelmi keresztény egyházainkból valami uj egyesült egyházat kellene előbb teremtenünk, ami pedig még agyrémnek is rossz. Diákkoromban megfordultam Dániában és ott egy nagyszellemü koppenhágai evangélikus lelkésznél sokat beszélgettünk magyar dolgokról. Sohasem felejtem el azt, amit Budapestről mondott. Fájt akkor, de már akkor igazat adtam neki. Azt mondta, hogy nincs város Európában, amelyen olyan kevéssé látszanék meg az, hogy keresztények lakják. A város, mint intézmény és a keresztény egyház mint intézmény, valóban távol állnak egymástól. Mégis kívánatos az, hogy egy városon méglátszódjék a keresztény jelleg. Ki mondhatná természetesnek azt, hogy egy keresztény nemzet fővárosa más képet mutasson, mint amilyent egy keresztény városnak mutatnia kell? Az élet dolgai kibogozhatatlanul bonyolult összefüggésekből állanak. Ahol !
