Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-10-29 / 44. szám
1922 HVAriG&UIKUftOK La APU A 3 szellemét zsarnoki önkény béklyózza. A felebarát! szeretet melegségét a világi hatalom dölyfe fojtja el. A jámbor egyházatyák egyik utódja Krisztus helytartójának fényes trónusát foglalja el az örök városban, amelynek ódon patinával bevont klasszikus alkotásaihoz a művészet újabb remekei sorakoznak. De a fény és pompa csak takarója az örök város romlottságának. Fertőző, halálos levegő árad belőle szerte a világba s aláássa, megrendíti a krisztusi hitet. Elkövetkezett megint az a szomorú idő, amely a római birodalom hanyatlásakor nehezedett rá a régi, vallástól és hagyományoktól elfordult, reinényevcsztett római népre. A hiú szertartások ürességében a buzgó lélek áhitata megkövesedik. Hasztalan áhítozik a krisztusi egyszerűség, az igaz szeretet és a régi keresztyén eszmények után: a merev tételek s a szemfényvesztő alakiságok csak teherként nehezednek rá, de nem melegíthetik fői a vallás áldásai után sóvárgó lelkét. A lelkekben tátongó mély űrt a külsőségek nem tudják betölteni. Így történt, hogy már a XV. század közepétől kezdve a müveitek leikéből előtör az egyéni lelkiismeret szava és arra inti a hívőt, hogy lelkének mélyén ö maga élessze fői a hit szövetnekének lángját, mert az egyház parancsainak léleknélküli követésével sohasem találhatja meg az óhajtott lelki vigaszt Ez a lelki forrongás mindjobban erőt vesz a keresztyén emberiségen. Az egyház elvilágiasodása. elrettentő visszaélései még jobban elidegenítik a nyájat a vezetőktől. S midőn a lelkekben fölgyülemlett keserűségek itt is, ott is kicsordulnak s az egyház nyers erőszakkal fojtja el az igazság szavát: az erőszak még inkább szítja a háborgó lelkek tüzét. Már a szerzetesek körében is bátor, kemény szavak hangzanak el a visszaélések ellen. A Kúria pedig csak a szerzetesek között dúló torzsalkodásnak, vagy legföljebb a köteles szerzetesi engedelmesség megtagadásának tartja a meg-megujuló kifakadásokat, de a mélyebben fekvő okokat nem veszi észre. S mikor egyszer-másszor a Kúriának már kellemetlen kezd lenni a fel-felhangzó keserű hang: kegyetlenül lecsap bosszúálló keze az eretnekre. Máglyák tüze lobban föl itt is, ott is, hogy elfojtsa a bátor lelkek utolsó szavát, elhaló sóhaját. így némult el a rendcsináló, ihletett Savonarola mennydörgő szava a föllobbanó lángok kigyósziszegése közben Firenze piacán; így halt el az utolsó szó a hitvalló Húsz János ajakén Prága főterén. • De az uj eget látók lelkében föllobbant szikrát Urunk is közöttünk, Ó szárítja a könnyeket s mondja: En vagyok a feltámadás és az élet... Én el nem hagylak titeketI... Isten szent akaratában megnyugodva és meg-, nyugtatva a bekövetkezendők felől, búcsúztunk a karácsonyi éjszakában. Azóta a VLC-tagok sokszor kivonultak a budai hegyek közé, ártatlanul csintalankodni a nevető nap leheletében.. jolánka sokszor jutott eszünkbe s ilyenkor egy pillanatra megfagyott ajkunkon a mosoly: a halál szele sétált el tempósan mellettünk. Tudtuk, hogy Jolánkát keresi. Onfeláldozóan marasztaltuk volna közöttünk. Nem akartuk útbaigazítani. A tavaszban, a széles napsütésben nem találta az áldozatot. Életakarással telitett társaságunk az élet mezején legyőzte volna a halálnak minden erejét... De már Jolánka nem volt közöttünk, Budakeszin sem, ahol nagyon kellemetlen a halál. Messze a temető ... Valami gyorsjáratú volt a halál közeledése a bánatos klinikai terem felé. Testvérei, barátnői elálltéit az ajtót, hogy a halál meg ne hallja a fojtott zokogást, a panaszos zúgolódást, meg ne lássa a jajjal telitett, fájdalommal sűrített szobában a mindig lázas, elsárgult Jolánkát. Olyan volt már, mint a lehullásra érett tearózsa szirma. Még mindig imádkozott: Nem bűnei megbocsátásáért, az örök kegyelem elnyeréséért... Fehér paplanján összekulcsolt kézzel, el-elhomályosuló tekintettel, a testvéri és barátnői szeretet csókjával homlokán, el-elcsukló hangon, az igaz, hivő lélek suttogásával, bizakodó reményvalósággal mondta : Krisztusom, én Teveled vagyok már! Kilényi Jolánka nagyon fiatalon, kedvesen romanelfojtani többé már nem lehetett. Hatalmas tfizárként járta be az a világot és népek, nemzetek szivét gyújtotta föl áldozatos lángra. S a tisztitó tűz nyomán uj élet fakadt. 405 évvel ezelőtt a sokáig némaságra kárhoztatott ige újra testet öltött s az isteni kegyelem szava megint utat talált a szivekhez. Az ész és a szív rejteke kitárult a szabadság fuvallatára és az évszázados nyomás alól fölszabadult lelkek mohón szívták magukba az uj, éltető igéket. A megelevenült klasszikus eszmények hidegen csillogó fényén áttört a nemzeti öntudat heve és lelkeket összeforrasztó erejével megihlette az uj igéktől áthatott és fölüdült hívőket. És ebből a hatalmas szellemi áramlatból bontakozik ki a germán lélek egyik őserejU, rendíthetetlen bátorságu alakja : Luther Márton. A föld népének egyszerű sarja, aki őseitől örökölte azt a küzdelemre termett öseröt és alkotó munkakedvet, amely á föld egyszerű népének ereiben lüktet. A tehetséges, szegény diáknak mindenha megújuló küzdelmei, akaratát edző tusái, majd szellemi, erkölcsi diadalai jelölik a német parasztösök nagyrahivatott fiának életutait. Nagyszerű hivatásának célja felé a magdeburgi franciskánusok latin iskolájából indul el. Innen Eisenachba viszi útja, ahol Istenbe vetett hite és a szegény diák felé forduló könyörülő emberszeretet szivét sokszor hangolja áhitatos dalra. Ettől fogva vigasztaló és erősítő, hűséges barátjává lesz a léleknemesitő zene. Majd az erfurti egyetem padjain szívja magába korának tudományos szellemét. Szorgalmasan látogatja az egyetem könyvtárát, amelyben kutató, szomjuhozó lelke a könyvek könyvére: a teljes latin bibliára lel. S a germán puszták fiának lelkét megkapja a palesztinai puszták népének demokrata, szent könwe. E könyvből a Szentföld mezőinek szabad levegője árad felé s lelkét megilleti a haragvó, félelmetes Jehova szelleme s az engesztelő, szelíd Krisztus fenséges alakja. Vájjon ő-e az egyedüli, akire a szent könyvek ily hatást tettek ? ... Hunnia földének is volt egy nagy fia, akinek a magyar pusztán nőtt szelleme épp úgy ölelkezett a könyvek könyvének szellemével, mint Lutheré. A mi Arany Jánosunk is a biblia emlőin nőtt naggyá. A biblia szavait rajzolgatta először a föld porába, hogy aztán az ö szavának is az a keleti őserő adjon zománcot, amely a bibliából árad felénk. Az erfurti kolostori élet keserves magányában is a biblia szelleme tartja fenn a kegyes barát elgyengült testét és kétségek közt hánykolódó telkét. És az örök igék tikus életet hagyva maga után, búcsúzott el a földi világtól. Erényeinek legszebbike volt a komoly vallásosság. Istenfélelme mindenek felett és a minden áldozatra készséges egyházszeretet. Ott volt mindenütt, ahol fiatalos mozgékonyságával lelkesíteni és buzdítani kellett, gazdagokat, avagy szegényeket: Krisztusért és egyházáért való munkára és áldozatkészségre. A régi „kis lap0, hivatalosan: Budapesti Evangélikusok Lapja tesz róla tanúbizonyságot, hogy 1915. szept. 19-től, amikor a Deák-téri Konfirmált Egylet megalakult, alig volt Budapesten ev. színezetű összejövetel, amelyen Kilényi Jolánka ne szerepelt volna. Az egyiken imádkozott, a másikon Bibliát magyarázott, vagy legalább is rendezői tisztet vitt. Voltak nagyon szép és sokáig emlékezetes előadásai. Olvasottsága révén sok szép gondolatot tudott felszínre hozni: „Életünk olyan, mint egy üres könyv, melynek minden egyes lapjára nekünk kell valami szépet megrajzolnunk“. Később, amint évei gyarapodtak, nagyobb tervekkel is foglalkozott. Addig-addig agitált, amig 1918 nov. 24-én megalakittatta az Ev. Leány Egyletet, melynek ő volt az első titkára, teljes odaadással. Gyengélkedése miatt, amikor már lemondott, még mindig adta a szellemi munkát, a tanácsokat, amiképen a Leány-Egylet betöltheti a maga nagy hivatását. Most már, hogy pihen az ősök horpadozó sírja között, a farkasréti temetőben, a mi számunkra végleg elcsendesedett. Övéi és barátnői, akikkel oly’ bensőségesen együtt élt, egykor együtt örült, együtt szenvedett, sűrűn
