Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-05-07 / 19. szám
2 EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1922 A Lather-Társaság budai és miskolci ünnepei, — Kapi Béla püspök előadásai. — Irodalmi és művészi, egyházi és nemzeti szempontból egyaránt kimagasló ünnepélyeket rendezett a Luther- Társaság a budai és a miskolci evangélikus templomokban. A budai ünnepély április 30-án a délelőtti" isten- tisztelet után folyt le. Dr. Varsányi Mátyás budai lelkész oltári szolgálata, közének és Dr. Kovács Sándor theol. akad. tanárnak Ezekiel 37, i—14. alapján tartott szószéki beszéde után a Budai Evang. Szövetségnek Farvaly Viktor karnagy által vezetett kitűnő vegyeskara vezette be az ünnepet a közönség részéről állva meghallgatott „Nemzeti Hiszekegy“-gyel Radvánszky Albert báró, a Luther-Társa- ság világi elnöke meleg szavakkal üvözölte a megjelenteket s utalással a budai várbeli templomnak, mint a hazánkat ujjáteremtö reformátori szellem hirdetőjének négyszázados küzdelmeinkre emlékeztető nagy jelentőségére, Dévai Biró Mátyás, a „Magyar Luther" emlékezetének felújítása mellett szép és nagy történelmi tudásról tanúskodó szavakkal vázolta azokat a célokat és eszméket, melyeket a Luther- Társaság általában és kiváltképen a budai gyülekezet körében megkezdett irodalmi ünnepekkel maga elé tűzött. „A történelem tanítása szerint — úgymond — minden uj erő a szellemi megújulásból indult ki és a közéletet az uj élet számára az irodalom készítette elő. Amig a szellem vezérei a jövőt hirdetik azzal, hogy a krisztusi ideált, mint uj életforrást, uj életerőt odaállítják korunk elé, addig lábunkkal a múlt talaján * állunk, melytől el nem szakadhatunk, hogy tanulságait felhasználva, értékes köveit beépíthessük a jövendő épületébe. Mert nem az a végzetes rombolás t. ünneplő közönség, amely vagyonban, anyagi értékekben végbe ment. Azt amire szükségünk van, majd Mese a képkeretről. Irta: Porkoláb István. Folytatás és vége. Szavakkal nem mindig lehet vigasztalni. Mit szólhattam volna erre? A szó néha nem enyhít — szomorít. Hallgattam, őszinte megértéssel néztem a bánatos, sápadt arcot. Nagysokára jöttem szóhoz. De vájjon nem fakasztok-e uj sebet? Félve ejtettem ki a szavakat: — Alizt sem látom... Még erősebben szinte sikolyosan szakadozott a sirás. — Nem is látja többet... Soha... Elment Feri után... Jesszus! Beváltotta az ígéretét! Feri a festő volt... Most már igazán nem mertem beszélni, hiszen minden szó uj seb. Ám ő kérdés nélkül is tovább sírta a tragédiákat: — Látja: mindenünket eladtuk ... Élni, ruházkodni kellett... Aliz nem bírta a nyomorúságot... És igen szerette Ferit... Agyonlőtte magát... Sírása szűnt, hangja elfakult: — És én se soká bírom... Ha fegyver volna kéznél, végeznék magammal... Szavai fájón, tompán zuhantak s keserű vadságot lövelő szemei azt mondták: Megteszem! — Aliz is igy mondta és megtette. Pedig az ő szemei nem villogtak igy, hiszen barnák voltak, mint Napsugárkáé. Borzasztók a kék szemek, mikor vadul, elszántan villognak!. . Részvéttel néztem a fájdalomba, kínba zavarodott leányarcot; éreztem, tennem kell valamit. De mit? És ekkor eszembejutott a múltból egy szomorú emlék, egy megejtő, nehéz óra, amikor kezemügyébe akadt a revolver s magam ellen emeltem... A fegyver azóta mindig nálam volt, most is. Éreztem kemény vasát zsebemben. Tudtam, hogy nincs ereje. Elővettem, eléje tartottam. Mohón kapott érte. Erősen fogtam: megadja a gondviselő Isten. Még az sem megsemmisítő végzet, hogy országunk határait megrabolták, mert szilárd hitteUbizunk az Isten igazság- tételében, mely, ha hosszutürő is, de meghozza az ő napját. De a lelkekben végbement rombolás a legnagyobb szerencsétlenség, mert hiszen minden egyéb ebből eredt. Ezt a rombolást kell jóvátennie az egyháznak. Vissza kell adnia a hitet, a bizalmat, a munkakedvet. Vissza kell vezetnie Istenhez, hogy az Isten tovább vezethessen bennünket. Ebből a munkából akarja a Luther-Társaság kivenni a maga részét. Követve a reformátorok példáját, akik nemcsak szónoklatokkal, hanem iratokkal is terjesztették Isten országát. Igen, volt idő és ezt büszkeséggel mondjuk, amikor a magyar irodalom azonos volt a protestáns irodalommal. És ez a kor a magyar irodalomnak hatalmas fellendülése volt. Ugyanilyen önérzettel állapíthatjuk meg azt, hogy a reformációt örömmel fogadó népek között nem volt utolsó a magyar. Hiszen a wittenbergai nagy kezdet hatását már néhány év múlva éppen itt, Budán is megtaláljuk.“ Majd behatóan ismertette Radvánszky báró a reformációnak a független magyar királyság fővárosában történt térfoglalását, Luther első magyar tanítványainak működését, a lutheránusok ellen hozott törvényeket, az 1525 évi rákosi országgyűlés következményeit stb. s meleg szavakkal emlékezett meg József nádor nejéről, Mária Dorottyáról, kinek nevéhez a budai evang. egyház feltámadása fűződik s akinek áldott emlékét a róla elnevezett budai evang’ nőegylet máig is híven őrzi. Áttérve Dévai Biró Mátyás lelkes prófétai alakjának jellemzésére, beszédét a következő szavakkal fejezte be: — Nem adom oda. Nézze és olvassa: mi van a csövébe vésve! Hangosan olvasta: — Ne vigy minket kisértetbe... Sápadt arcát elfutotta a pir, dermedten nézett a földre... Egyszer én is igy álltam édesapám előtt... Azután összekulcsolt kezekkel, esdve tekintett föl a Magasság felé s mélységből feltörő hangon hagyta el ajakát az ima: — De szabadíts meg minket a gonosztól, most és mindörökké. Ámen ... Pár nappal karácsony előtt csomagot kaptam. A címzés: finom női kézírás, de egyébként ismeretlen vonások. Ki küldhette? — Fölbontottam. Gyönyörű gobelin-kép volt benne. Sivár pusztaságon, csillagos ég alatt, egyedül álló, imádkozó női alakot ábrázol. Alig észrevehető, parányi betűkkel aláhimezve: „Ne vigy minket kisértetbe !...“ Már tudtam, ki küldte... A fehér nyirfakeret íróasztalom fölött nem üres már: beletettem a gobelin-képet... Olyan jó sokszor elnézni,, föltekinteni reá!... És a szivem sem üres már: benne van Napsugárka képe... Olyan jó elhallgatni a dobogását: Róla muzsikál bűbájos meséket... (A sétálók egy karcsú, virággirlandos mandulafa alá értek. A vőlegény elhallgatott s izmos karjaival megrázta a menyasszonya feje fölé hajló pajkos faágat: — Hulljon reád sok-sok virágszirom!... — Hullt a virágszirom lágyan, csókolgatva s beborította Napsugárkát, mint a mírtusz- koszoru alól leomló menyasszonyi fátyol...)
