Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-03-05 / 10. szám
HVANGÉLiIKUSOK ÜAPJA 5 1922 Vedd körül vigasztaló kegyelmeddel a gyászoló családot s annak minden hozzátartozóit kiknek sorához csatlakozik a gyász kegycletes köteléke által országunk főméltóságu kormányzója és egész vitéz hadereje. Áldd meg hazánkat, melynek boldogult halottunk minden tehetségét szentelé. Áldd meg honvédségünket, mely benne példaképét tiszteié. Tedd gyümölcsözővé a szellemi örökséget, melyet maga után hagy. Add, hogy mindvégig áldott legyen közöttünk az igaznak emlékezete. Amen.“ iniuniimiiiiiiiimiiiiiiiimiimiiHiiiiiiiimimiiiiiitiiiitMiiimiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMi A Magyar Protestáns Irodalmi Társaság. Magyar hazánk területi csonkasága és szomorú politikai, társadalmi és egyházi felekezeti széttagoltságunk az írod. Társaságra is bénitólag hatott. Kevesen vagyunk ma már az élők sorában, akik ennek a Társaságnak a bölcsőjénél állottunk és annak nehéz megszületését Rómával és bizonyos protestáns felekezeti érzékenységgel szemben aggódva szemléltük. De megszületett. Megalakult és oly tiszteletreméltó irodalmi társulattá fejlődött, mely Zsilinszky, majd Kenessey és SzÖts s főleg Ravasz L. szerkesztőtitkársága alatt Szemléjével, Házi Kincstárával, Koszorufüzeteivel és nagyobb kiadványaival széles e hazában általános becsülésnek örvendett és elsőrangú protestáns szellemi kulturtényezönek bizonyult. Méltóképen egészítette ki az egykori Protestáns-egyleti könyvtár máig is értékes kiadványait és az ö képét viselő gyermeke a Református parokialis könyvtár is a maga testes és becses köteteivel. Nekem alulírottnak pedig, az első perctől kezdve a választmány tagjainak a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap inellett a Protestáns Irodalmi Társaság Szemléjéhez fűződik, majd négy évtizedes eperjesi tanári és irói munkásságom javarésze. Jóleső örömmel olvastam tehát a Társaság jelen lelkes és rokonszenves ügyvezető-titkárának: Dr. Medálnak szép cikkét a „Kálv. Szemle“ múlt számában, amelyben a múltkori választmányi ülés értelmében, .a protestáns erők széthasogatásán, elaprózásán megdöbbenve“ a magyar protestáns szellemi kultúra irányítására és képviseletére hivatott Társaságot múltjánál, tekintélyénél és bizonyos vagyoni erejénél fogva uj életre akarja kelteni, szinte „a széthulló magyar protestáns lelki élet összetartozó abroncsává“ tenni s arra hiv fel „a romok sürgetnek: fogjunk az építéshez!“ De annál nagyobb fájdalommal vettem a különben lelkes és buzgó szerkesztőnek a cikket kiegészítő ama megjegyzését, hogy „a Társaság a mai formájában nem szánthatott soha mélyen, nem is volt igazán életképes és megérett a feloszlatásra*. Egy darab újabb hazai protestáns egyház- és irodalomtörténetet kellene megtagadnunk, ha a szerkesztő ama megjegyzésének igaza volna! Ismeretes és erről lapunkat is értesítettük, hogy a Társaság legutóbbi választmányi ülése Szász Károly bői, Raffay és Ravasz püspökökből és utóbbiak által megválasztandó két tagból álló u. n. intéző bizottságot küldött ki a Társaság anyagi és szellemi ügyeinek megvizsgálására, jövőjének hazai és külföldi prot. segélyezéssel való biztosítására és főleg a Szemlének további megindítására. Azon az ülésen bizakodó hangulat volt észlelhető. Többen is hangoztatták, hogy a Társaságot nemcsak lehet, hanem kell is egyetlen közös prot. orgánumként fentartanunk. Úgy tudjuk, hogy e bizottság még nem ülésezett. De bizton reméljük, várjuk és kérjük tőle, hogy az apróbb felekezeti érzékenységek, mint „házi bajaink“ mellőzésével a Társaság további fennállása, anyagi és szellemi biztosítása, sőt jövendő fejlesztése mellett fog mielőbb, sőt sürgősen állást foglalni. Szívesen osztom a titkárnak azt a felfogását is, hogy „a hasoncélu evang. és ref. tömörülésnek mód nyujtassék. a Társaság keretén belül való elhelyezkedésre és kibontakozásra“, valamint azt is, hogy „evégből a Társaság kebelében két szakosztály lenne felállítandó: egy tudományos és egy irodalmi“. Az intéző bizottság és az ő előkészítése nyomán a választmány bölcsessége meg fogja találni erre is a megfelelő módot és eszközöket. Egy nagyszabású közgyűlésnek itt Budapesten való előkészítése is bizonyára az ö tiszta feladata lészen, természetesen a vidék bevonásával és részvételével. A tisztségek betöltésénél és a tagok választásánál a felekezeti arányosításnak én sem tulajdonítok nagyobb jelentőséget. Az igazi arra- valóság a legjobb ajánlólevél! Tehát készüljünk fel a munkára s mentsük meg, sőt biztosítsuk a Magyar Prot. írod. Társaságot, ügy szép múltjánál, mint jövő nagy hivatásánál fogva érdemes reá. Az elszakított részek, sőt Amerika művelt prot. magyarsága is, várja ezt mitőlünk. Isten áldása az intéző bizottság s a választmány s ennek folyományaként a Társaság további munkásságán! D,. gat*» Mátyás. miMiiimiiiiiMimimiiiiimMiiMiMiiiiimmiMimimiHiimiiiimimiiiiuiiiMiiiiMiiim Mi — és a biblia. Máté 4, i-n . Ha hitünk élő hit, a kísértésektől iszonyodunk. Bizonyság erre az Ur imája, melybe ez az iszony is be- szővödött; mert tudjuk, érezzük azt, hogy lelkünk mélyén állandóan két hang vetekedik egymással. Az egyik, mely jóra int s földi ösztöneink leküzdését parancsolja: Isten szava. A másik, mely megalkuvásokra csábit s gonoszságainkat szépitgeti -- a kísértő hangja. Hogy miféle szerzet ez — nem tudjuk. De befolyása oly erős, hatalma oly félelmetes, hitet ölő képessége oly nagy, hogy a vallásos lélek, midőn a Gondviselést Istennek nevezi, a kísértést is megszemélyesíti. S nevezzük el ördögnek, Lucifernek, Sátánnak, annyi bizonyos, hogy életét Luther tinta- tartója sem oltotta ki. De azért Lutherrel ő sem birt. S midőn az egyszerű bányász fiát elhagyni volt kénytelen, bizonyára eszébe jutott az *az első nagy kudarca, melyet ott a pusztában Isten fiával szemben szenvedett. Akkor is az Isten igéje volt a megszégyenítés fegyvere. Az egyetlen, mely a kisértővel szemben biztos fegyver. S vájjon a történelemnek az a csodás megismétlődése, melynél a puszta Thüringiává változott s a templom tetejét a wartburgi vár a világ minden dicsőséget pedig a biborosi kalap helyettesítette, nem arra int-e minket, Luther követőit, hogy mi is egyedül az Isten igéjével hadakozzunk ? I Mert mi más az Evang. Szövetség, mint hadviselő tábor ? Van-e más célunk, mint legyőzni a kisértést. Legyőzni önmagunkban, tájainkban s egész egyházunkban. Mennyi, de mennyi feladat vár ránk, ha gyengeségeinket sorra szemügyre vesszük! Szövetségünkbe sokan csak azért lépnek be, mert az Ínségeseknek kenyeret is akarunk nyújtani. S midőn a kenyér előtt elsőnek Isten igéjét tálaljuk fel, étvágyuk lelohad. Mások pedig azt képzelik magukról, hogy ók a sors kegyeltjei, az angyalok dédelgetett kedvencei — mit nekik a Szövetség! Nem elég hogy egyházi adót fizetünk — mondják ők — meg hogy lépten-nyonion gyűjtő- iveket írunk alá, most még a Szövetségbe is beiratkozzunk ? Nem elég, hogy a templomban énekelünk, a papot végighallgatjuk, még otthon is a bibliát bujjuk s az „Érdekes Újság“ helyett tán egyházi lapokat olvassunk? Meg voltunk eddig is mindezek nélkül s Isten segítségével megleszünk ezután is . . . isten segítségével! — hangoztatják ők. De az Isten csak ajkukon él, lelkűkben a Sátán tanyázik. Az evangélikus élet csendes gyönyörűségei helyett a világ dicsőségeit keresik. Isten szavától annyira elszoktak, hogy a kisértő hangján meg sem ütköznek, öt szolgálják, őt tisztelik — s ha eljönnek az élet nem szeretem napjai, csodálkoznak azon, hogy az angyalok kegyeiből kiestek. Legyünk tehát csak Isten fiai, Jézus követői. Becsüljük meg a Szentirást s véssük jól szivünkbe a parancsolatokat, hogy elhagyjon minket is az ördög s az Istennek angyalai nekünk is, mint az evangélium munkásainak — szolgáljanak.
